Van egy hely a szívben, ami betöltetlen
egy űr
Még legjobb pillanatokban
és a legjobb időkben is
tudni fogjuk,
Tudni fogjuk
jobban, mint valaha,
hogy az a űr a szívünkben
sosem lesz betöltve.
Most is suttogom neved a semmibe
vágyom szégyenlősen titkolt
két sóhaj közül kirobbanó érzelmeidre
zsigerig izgató szavaidra
szidj össze rendíts meg mindegy csak szólj hozzám
nem bírok nélküled létezni lenni élni.
A hiány érzése összenyomja az ember mellkasát, és levegőt se tud venni miatta. Minden összeomlik kívül és belül, ami addig szilárd volt, és az ember azt hitte, lehet rá építeni.
Ha mégis találkoznánk,
elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:
hogy az éjszaka csak a bolygó ránk
vetülő árnyéka, hogy az emléked is,
mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Ha nincsen időd megszeretni, akkor nem fájhat majd a hiánya sem. Hogyan hiányozhat az, ami soha nem is volt a miénk? Hogyan hiányozhat az, amit nem is ismerhetünk?