Ma kitöröltem az összes eddigi smst, hogy a beérkezőknek
legyen hely, értesítettek a számlámról, azt hittem, te írtál, az nem fér
már el, a félelem visszatért, rájöttem, milyen egyedül és nevetséges vagyok.

Furcsa, hogy legtöbbször hétköznap reggel
gondolok rád, vagy érezlek közel magamhoz,
pedig ezt a szakaszát utálom a legjobban a napoknak,
persze talán éppen emiatt jutsz eszembe ilyenkor,
magamra maradok és te segítesz ebben, van egymásra időnk.

Ha annyi virágom volna, ahányszor eszembe jutottál... örökké a kertemben sétálhatnék.

Ahol egykor te voltál, most lyuk tátong,
és valahogy folyton körbe-körbe járom
nappal, s éjszaka belecsúszom. Pokolian hiányzol.

Gyötrelem volt, de öröm is hiányod
hisz benne voltál. Ha a meghalás
görcsében emléked is semmivé lesz
s felszívódsz az áttetsző szenvedésben

Mint hajnalban a csillag, eltűnik
az áttetsző időben csillogásod.
De újraszüli létezésemet
napról napra hiányod.

Arcodba temettem
szerelmem, mindenemet.
Szikkadt földön, köves égen
hol keresselek?
Álmaimban gyönge álmod
sohasem kisért.
A hold párkányain jár ki
nem halt, mert nem élt.

Egy lány hiánya ott,
emitt egy másiké,
mellek és hozzá karok,
ajkak hiánya, hátsófeleké,
melyek lassan összeállnak;
kivé, s kérdezem, milyen
sajátos létezőt kínálnak,
mely van is és mégsem.

Aki egyre jobban érzi, hogy egyre kevésbé számíthat bárkire is, az boldog-boldogtalant jó barátjának nevez.

Egy életen át az öröm hiányzott!
- Mit az örömtelen sosem feledhet. -
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!

Azt sehol nem tanítják, hogyan kell egymással kommunikálni, gyereket nevelni, vagy azt, hogy a párkapcsolatban felmerülő problémákat hogyan kell megoldani. Pedig ez a legfontosabb. Megtanulunk írni, számolni, de hol kell nekünk a gyökvonás az életben? Mennyivel fontosabb lenne tudni azt, hogy miként teremtsünk békét magunkban és magunk körül?

Az egymástól való állandó távollét örök szerelmeseket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első simogatások, az első ismerkedés heves pillanatát. És mégis, mindig együtt ver a szívünk, egy a lélekzetünk a boldogság vagy a szorongás, az izgalom vagy a szomorúság óráiban.

Elmegy. Kinyitja az ajtót, elmegy anélkül, hogy visszanézne. Becsukja az ajtót maga mögött. Állok az ablaknál, és nézek utána. Gyors léptekkel távolodik, alakja eltűnik az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben.

Mi ez a riadt ébredés - ebben a félhomályos szobában - körülöttem egy zajongó várossal, melyet most hirtelen olyan idegennek érzek? Minden idegen itt, minden, nincs senkim, nincs egy zug, ahol begyógyíthatnám ezt a sebet a lelkemen. Mit csinálok majd itt, mire jók ezek a mozdulatok, ezek a mosolyok? Itt nincsenek gyökereim - igaz, máshol se. Ismeretlen táj lett a világ, ahol nem talál több támaszt a szívem. Idegen, aki tudja, mit jelent e szó.

Az emberek magától értetődőnek veszik a szerelem örökkévalóságát, csakúgy, mint testi mivoltuk állandóságát. Nem ismerik fel, hogy a legklasszabb dolog a szerelemben annak folytonos jelenléte. Ha egyszer sikerült létrehoznod, hozzáad valamit az alapokhoz, amire támaszkodni tudsz az életben. De ha hiányolnod kell a személyes jelenlétet, nem támaszkodhatsz rá.