Ülünk és nézlek, - nézem a kezed.
Vajon fáradtan még meddig vezet?
Ki indul innen vajon hamarabb?
S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.

Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...