Mikor csókolóztak, az olyan volt, mint felcsapni a főkapcsolót egy elhagyott házban, és látni, hogy az áramkörök nemcsak élnek, de még erősebbek is lettek a használatlanságtól.

Az igazság felszabadít, ám előbb boldogtalanná tesz.

Emberek jönnek-mennek az életünkben. Van, aki marad. Van, aki nem. Vannak, akik elsodródnak, de aztán visszatérnek.

Féltékenység izzik fel bennem, és elszégyellem magam. Szánalmas vagyok. Kötélhúzást játszom, holott senki sincs a kötél másik végén.

A sorsot nem lehet szembenevetni, mert úgyis a sors lesz az, aki utoljára nevet.

Ha keresünk valamit, sose találjuk meg. Akkor találjuk meg, amikor nem keressük.

Más a vagányság és más a bátorság. Vagány az, aki gondolkodás nélkül megtesz valamilyen veszélyes dolgot. A bátor ember úgy megy neki a veszélynek, hogy tisztában van a kockázatokkal.

Más elveszíteni valamit, amiről tudjuk, hogy a mienk, és más elveszíteni azt, amiről nemrég tudtuk meg, hogy ilyen is van nekünk. Az egyik csak bosszúság, a másik viszont igazi veszteség.

Nem igazi választás az, ahol nem létezik alternatíva.

Visszakívánom az út névtelenségét, ahol az embernek se múltja, se jövője, csak az az egy perce van az időben. És ha az a perc nyúlósnak vagy kellemetlennek bizonyul, a következő percben mindig indul egy vonat.

A következő csók az a fajta, amely felhasítja az eget. Leállítja a légzésemet, aztán megindítja. Megmutatja, hogy életem minden eddigi csókja hamis volt.

Naivnak vagy talán csak butának kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, mi a vége, mégis abban reménykedjünk, hogy most nem úgy lesz.

Nem az számít, vagyunk-e, hanem hogy milyenek vagyunk?

Vicces, hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is félünk tőle.

A sors nem irányíthatja az életedet. Neked kell fognod a kormányt.