Sokat megtud az ember arról, akit szeret, ha az illetőnek meg vannak számlálva a napjai.

Tudták, hogy meghalnak, de nem beszéltek a halálról, nem vigasztalták egymást, nem mondtak reménykeltő szavakat, ösztönösen megérezték, hogy minden biztató szó most hazugság lenne, értelmetlen üres frázis, méltatlan hozzájuk.

Érzem, hogy most kezdek meghalni, mert az ember nem egyszerre hal meg, hanem lassanként, amint érzékei megvénülve felmondják a szolgálatot.

A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.

A halál távoli gondolat csupán, még ha a közeledben érzed, akkor is.

Szeretlek. Ha bebocsátást nyerek a paradicsomba, gondoskodni fogok róla, hogy biztonságos és békés életed legyen, s ott fogok várni rád. Ha viszont e tettemért a pokolra jutok, mindent megteszek azért, hogy én magam rójam le a mindkettőnk élete során felhalmozódott adósságot, s azon iparkodom, hogy neked már jogod legyen a mennyekbe kerülni, ha eljön a te időd is. Ha pedig szellem válik belőlem, téged foglak őrizni minden éjszaka, hogy elkergethessek bármilyen kísértetet, amely álmodban bánthat. S ha nem lesz semmi olyan hely, ahova mehetek, akkor egyszerűen szétoszlom a levegőben, s így válok veled eggyé minden lélegzetvételednél.

Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten.

Sok rákos beteggel dolgoztam, és nagyon szomorú dolog, de gyakran úgy rémlett nekem, hogy olyan ez, mint amikor valaki elhatározza az ötvenedik emeleten, hogy kiugrik az ablakon, hogy elege van az életből, fölösleges már élni. Tehát kiugrik az ötvenedik emeleten, és elkezd zuhanni. De mondjuk, a huszonötödik emeletnél azt mondja, hogy jaj, mégis élni akarok! Ez az, amikor az orvosok azt mondják, hogy rákos vagy. Én ott a huszonötödik emeletnél kezdek esni velük, és akkor beszélgetünk. Esetleg lelassul az ember, és esetleg bele tud valamibe kapaszkodni a tizedik emeletnél, és akkor ott tud lógni egy kicsit. De néha már akkora a lendület, hogy senki sem tudja elkapni. Hogyha az ötödik emeletnél jön rá, hogy jaj, nem akartam meghalni, hát akkor már túl késő.

Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.

Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.

Gondolj arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.

A jó halál nemcsak gyors volt és fájdalommentes. A jó halál azt is jelentette, hogy az illető rendben hagyta itt a világot, megelégedéssel tért meg az Árnyékba, hogy van, aki gondoskodjon a szeretteiről, biztonságban tartsa őket, és habár gyászolniuk kell, biztosak lehettek benne, hogy nem maradt semmi olyan, amit nem mondtak el, vagy nem tettek meg.

Ha ebben a másodperctöredékben úgy tekintünk vissza az életünkre, hogy tudjuk: elszalasztottunk egy lehetőséget, amikor az élet csodáját ünnepelhettük volna - az a Pokol. Az viszont a Paradicsom, ha elmondhatjuk: "Követtem el hibákat, de nem voltam gyáva. Leéltem az életem, és megtettem, amit meg kellett tennem."

Virágzó fűben, margaréták, boglárkák és madársóska között járni... belefeküdni a közepébe és megszűnni élni!

Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.