Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm,

S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.

A halállal barátkozni kell annak, ki készül találkozni vele. Előbb csak ritkán gondol rá, azután egyre sűrűbben. Először csak úgy félve kerülgeti, később hozzászokik, mind gyakrabban foglalkozik vele: ez már barátkozás. Végül rájön, hogy nem is olyan rossz. Hozzátartozik az élethez ez is, mint sok minden egyéb, amit rendre megszokott az ember.

Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet
Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.

Csak vár. Arra a napra vagy órára, amikor mindazt, ami a magányba kényszerítette, még egyszer megvitathatja mindazokkal, vagy azzal, akik idejuttatták.

Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.

Igyekeztem a lehető legkifogástalanabbul viselkedni. Úgy akartam távozni, hogy jó fiúként, jó testvérként, jó barátként maradjak meg az emlékezetükben. Nem akartam, hogy bárki is rossz emléket őrizzen rólam, ha már nem leszek.

Mi a halál? Egy fokkal közelebb kerülök a nyugalomhoz, és talán kettővel közelebb a csendhez.

Hogy ...-t halálomról ne értesítsék,
Értem gyászba ne öltözzön,
Hogy megszentelt földbe ne temessenek,
Hogy a lélekharangot nekem meg ne húzzák,
Hogy holtomban meg ne látogassanak,
Hogy gyásznép a síromhoz ne kísérjen,
Hogy virágot a síromra ne ültessenek,
Hogy senki ember rám ne emlékezzék,
Ez végakaratom.

Életem és munkám öröme vagytok, amikor nem leszek már, hiába minden. Ne a koszorúkat rakjátok a síromra, élve szeressük egymást!

Sírom szélérűl mondom, hogy örömest szenvedtem... Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál... és ha az nem voltál - én megbocsátok... Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd - bátran szerethetünk.

Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.

Érzem a Tó roppant ürességét. Csak azért létezik, hogy megtartsa a nyomorult halottak lelkeit. Vágyódom a folyó után. Bármi árat megadnék, ha visszamehetnék, és újra érezhetném az áramló víz sodródását, a jeges hideget, ahogy beleestem, a fájdalmat, ahogy elvérezve meghaltam. Minden csak jobb lehet, mint ez a pokol tornáca. Egyetlen percnyi haldoklás is jobb, mint a semmi örökkévalósága.

Ha meghalok - a csönd az én hazám, -
Akkor fogok én élni, győzni majd
Igazán.

Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések szövevényében elnyugodni: ennyi a halál.