Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll és elszakad a testemtől, az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.

Csak kín az élet, szörnyű börtönöm,
A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm.

Voltaképpen addig élünk, amíg érdeklődünk. Amíg akarunk valamit. Ameddig óhajtások rezegnek bennünk. Világból való kifelé haladásunk jele, ha már a szemünk nyugodtra fordul. Ha már az akaratunk nem néz a távolba. Ha már az óhajtásaink nem óhajtanak. A nagy tűz vége felé csak már alacsony kis néma lángocskákkal ég.

Ha elképzelem, hogy
halálom
kiket hangol majd
miféle örömre,
egészen elmegy
a kedvem az elmúlástól.

Te talán megengedheted magadnak, hogy várj. Neked talán van holnapod. Rád talán ezer holnap vár vagy háromezer, vagy tízezer, olyan sok idő, hogy lubickolhatsz benne, foroghatsz benne, átengedheted az ujjaid között, mint az érméket. Olyan rengeteg időd lehet, hogy akár pazarolhatod is. Egyesek számára viszont csak a ma létezik.

Hagyd nyitva az ajtót, hadd lássak egy kis fényt, egy cseppnyi világosságot, kis jelét annak, hogy vagytok, maradékát annak, hogy voltam.

Hatévesen rájöttem, hogy egyedül születünk, és mindegy, hányan szeretnek minket, milyen mélyek a barátságaink, meghittek a szerelmi kapcsolataink, vagy hány gyermekünk születik, végül egyedül is fogunk meghalni.

A haldoklók gyakran hazug szavakkal búcsúznak a világtól.

Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.

A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem...

Egyszóval, édes fiam, az istenek nem teszik a rendet biztosabbá, sem az embereket jobbakká, csak a félelmet és a rettegést növelik a szívünkben. Szabadulj meg az elmúlás félelmétől, amint bölcs emberhez illik, és megszabadulsz az istenektől való rettegéstől is.

A test még harcol
A lélek megszokta már
Semmi közelít.

Csak akkor nyugszik meg a lelkem, csak akkor leszek képes elviselni a halandóság testet-lelket megremegtető érzését, ha rendbe rakom a gondolataimat, és ha a mindenség egészéhez igazítom az életemet és a halálomat. Ha megértem, hogy az életemet, létezésem örömét, a földön töltött éveimet kell boldogan fogadnom, és nem szörnyűséges tragédiaként rettegnem a tudható véget.

Amikor tisztelgünk a haldokló előtt, akkor egy másik ember előtt hajtjuk meg a fejünket, aki a vég perceiben minden különösségétől megszabadult, egy másik ember, önmagunk mása, aki most eltávozik közülünk. Egyéniségünk minden bizonnyal roppantul különböző volt, de egymáshoz hasonlóan születtünk és halunk ki innen. A kezdet és a vég állapotában nagy egyenlőség uralkodik az emberek között.

Éld át a perceket úgy, hogy sosem tudhatod, mikor kell közben elbúcsúzni örökre.