Olyan ízléstelen művi úton meghosszabbítani az életet. Én megtettem, ami itt az én dolgom volt. Most pedig ideje elmenni. Akkor pedig inkább elegánsan távozom.

Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem "elő", de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz.

Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz.

Készítsd el gondolataid és szíved végrendeletét, ez a leghasznosabb, amit tehetsz.

Oly észrevétlen sötétedik bennem,
hogy úgysem látszik, ha még itt talál
s angyalkezekkel segít továbbmennem
(nem látom már:) egy élet vagy halál...

Életem - száraz ág -
hullatja levelét.
Ó, túltarka világ,
torkig vagyunk, elég,
torkig laktunk mi itt
étkeddel, italoddal!
Ami ma még virít,
holnapra hol van?

Majdnem minden áldott nap kisétálok valamelyik temetőbe. És megbékülve és alázatosan arra gondolok ilyenkor, hogy egyszer majd nem fogok visszasétálni többé.

Ha az ember tudja, hogy meg fog halni, olyan élessé válik minden kép, mint soha addig, mintha félrehúznának egy szürke fátylat. Mintha a mocskos világot tükörfényesre nyalnák, hangsúlyt kap az utolsó pimf részlet is, rácsatlakozik a tudatáramra és szétárad minden irányba, szabad asszociációkban lubickol az agy.

Ha meghalok, elszakad egy gyöngysor. A gyöngyök messze gurulnak, el, a tengerig, és befogadja őket a tengerfenéken nyugvó kagylók puha teste. Ki hozza fel gyöngyeimet, ha én már nem leszek? Senki nem tudja majd, hogy valaha az én nyakamon csillogtak.

`Én istenem` altass el engem,
felejtsd el azt, hogy itt vagyok,
az egyik szemed `csukd be` kérlek,
és én lábujjhegyen elosonok,
ha nem figyelsz, ha félrenézel,
én lenni többé nem fogok, és
ne keress `kérlek` sehol engem,
tegyél úgy, mintha nem vagyok.

Talán csak napjaim vannak hátra, és utána... ki tudja, mi lesz velem? Meghalok és eltűnök, mintha sosem lettem volna? Semmivé válok az érzéseimmel és az emlékeimmel együtt? Elfelejtem a szeretteimet, és sohasem láthatom már őket? Vajon fájni fog az elmúlás?

Oly boldogok, kik el tudják feledni
az út miértjét és hogyanját -
akik mezítlen lelköket az égben,
virágokban és csillagokban hagyják.

Néha éles fényben meglátom magam a tükörben, és arra gondolok, hogy a bőröm alatt a csontjaim biztosan zokon vették, hogy milyen buzgón igyekszem elrejteni őket. Csak arra várnak, hogy végre ők is napvilágra kerüljenek.

Ha egy nap a sebesség öl meg engem, ne sírjatok, mert én mosolygok.

Akárhogy küzdök ellened,
Ha már felém nyul csontkezed,
Nem fogni meg: nem rajtam áll,
Ura az életnek: halál.