A gyászon áttűnik a szerelem.
És azon, aki él, az, aki meghalt.
A kettős lét mint fátyolszöveten

Ha üt az utolsó óránk, abban a kimondhatatlan nagy örömben lesz részünk, hogy láthatjuk majd, akit alkotó tevékenységünkben csak érezni tudtunk.

Amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik. Ugyanakkor minden napnak tudok örülni. Sosem voltam vallásos, de mostanában elalvás előtt fohászkodom, és megköszönöm, hogy ez a nap is megadatott még.

Lásd, a kis madárnál
Akkor szép az ének,
Midőn kebelébe
Mindörökre vége
Zajos örömének.

Utolsó leheleteddel érted majd meg, hogy az életed nem ért többet a határtalan óceán egyetlen cseppjénél! Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?

Az ember azt gondolja, az idő az élet legfőbb sorvezetője, ám amikor számba veszi élete dolgait, rájön, hogy ez nem így van. Egyszerre megváltozik a fontossági sorrend, egyfajta érzelmi időrendben találja magát, ahol lényeges és lényegtelen a maga súlya szerinti helyre kerül.

Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is,
hogy félúton az ördög megkísértsen,
hogy angyaloddal a rontást kivédjem,
hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts...

Életem megmaradt karajkájából az idő éhesen harapdálja az utolsó falatokat.

Ha úgy hiszitek, hogy a könnyek elmossák a vágy kormos hókupacait, sírjatok egy kicsit! De ne sajnáljatok. Az örömért éltem, az örömért halok meg. Bűn lenne, ha síromra a gyász angyalának kőalakját állítanátok.

A halál előtt, a halál előszobájában, vagy hogy mondjam, megváltozik az ember személyisége. Fura dolgokat művel, olyanokat, amit előtte sohasem tett volna.

Csak akkor kezdtem élni, amikor rájöttem, hogy meghalok.

Halálom előtt negyedórával még életben voltam. Ez elég volt a dicsőségemhez. De e dicsőségnek már vége. Igazi bölcsességem az, hogy tudom, negyedórával a halálom után már nem leszek életben.

Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.

Lehullott falevél vagyok, aki azt hitte, hogy örökké él, és aztán úgy halt meg, hogy maga sem tudta, miért. Falevél vagyok, aki szerette a napot és a holdat, sokáig nézte az elhaladó buszokat és a zajos villamosokat, és soha senki nem szólt neki, hogy tél is létezik a világon. Ezek a levelek éltek és virultak, amíg lehetett, aztán egy napon megsárgultak, és a fa megvált tőlük. Nem úgy búcsúzott el tőlük, hogy viszontlátásra, hanem úgy, hogy Isten veletek, mert tisztában volt vele, hogy soha többé nem térnek vissza.

Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.