Kedves barátom, most már nincs itt az ideje, hogy ellenségeket szerezzek.

Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldus énekest,
Akit már cipruslombok árnya fed be
S az éj setétjén dúdol csöndesen -
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a halál kapálhatja egybe.

Életet adtál, Uram, s betellett,
az jön majd el,
amit sohasem vártam,
ha nem illet irgalmad és kegyelmed.

Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is... Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!

Annyira élesben megy minden, mintha egy utolsó roham lenne, most még gyorsan, gyorsan, teljes gőzzel égetve az üzemanyagot, éljünk és élvezzük, hogy élünk, mert ez már a búcsú. Ami rendben is van, nehogy már ne vegyünk tudomást arról, hogy egyszer vége lesz, és ezúttal nem a szerelemről beszélek, hanem az életről.

Békés, kisimult vonásokat csak a meghaltakon látunk. Az élőkön még ott ül egy egész élet gyötrelme, hiábavaló erőfeszítések és vesztett csaták emléke, és erőlködés a létezés utolsó perceiért. Hogy még, még, még egy kicsit. Még akkor is, ha fáj.

Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyű lesz elmenni.

Ha meglegyint a közeli halál szele, akkor rájössz, hogy érdemes élni, és sok mindent meg akarsz még tenni az életben.

Ez az utolsó feltérképezetlen terület; sötét az oda vezető út. És szomorú is. A végén meg talán nem is a Paradicsom vár. Hosszas, ám mégis túlságosan rövid földi életem során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a túlvilágra éppoly megtörten érkezünk, mint ahogy ezt a világot itt hagyjuk.

Téged szeretlek a világon a legjobban, ha élhetnék, mindent megtennék, hogy éljek, hogy veled lehessek. De nem élek sokáig, érzem.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Szerves életbe merülten
sebeztem és sebesültem.

Halott vagy rég mondom neked
Csak lusta és ügyetlen
Egy kicsit nehezen megy a meghalás
És gyengéden megsimogatom
Higanyszürke hajadat
Majd határozottan kitessékellek az ajtón
És jó erősen becsapom mögötted

Bárgyúság életben maradni, ha az életünk gyötrelem. S hogyha a halál az orvosunk, akkor az a recept, hogy haljunk meg.

A halál peremén álló léleknek nincs ideje hazugságokra.