Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.
Holtomban is csak erre járok,
keleten.
Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.
De szép, vidám, vad áldomás volt
köszönöm.

Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.

A legjobb, ha minden ember korától függetlenül természetes módon fogadja a halál tényét, és hozzászoktatja magát a tudatához. Az elmúlását nem keresi, "nem hívja meg", hanem megtanul azzal a gondolattal élni, hogy egyszer biztosan bekövetkezik, és ő sem kivétel.

A haldokló visszajelzést vár hallgatóságától; megerősítést, hogy élete tartalmas volt, és értékes nyomot hagyott maga után. Számára ez adja meg az utolsó kapaszkodást a hitben.

A haldokló számára fontos a megbékélés. Nem a beletörődés, hanem a kiegyezés önmagával, a környezetével, a világgal és az elkerülhetetlen halállal.

Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülődés.

Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni - se magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.

Végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Csak a földi szerencse kinál örömet,
S noha mennyről álmodozunk,
A búcsú perceiben kiderül:
Hogy a föld a valódi honunk.

Ha senki se dönti el, hogy megszülessen, akkor legalább a haláláról hadd dönthessen az ember.

Nem tudtam jobbá tenni a világot
s a világ sem tett jobbá engemet
a különbség kettőnk között egy árok
hol elfeledem őt s ő eltemet.

Ne szánj, könnyeid el ne sírd,
ne marasztald a lelkemet;
élőhalottként vert e szív,
gyász nélkül múljon el e test.

A legtöbb haldokló szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között.

Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltűnik, nem marad más, csak a keserűség, a féltékenység és a félelem. De főleg a keserűség; a hatalmas, a felfoghatatlan keserűség.