Minden voltam a földön, csak boldog soha nem,
bélpoklosok csörgője kezemben, álljatok
félre utamból, senki ne sírjon utánam,
egy bánattal kevesebb lesz a világon,
elmegyek meghalni...

Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.

Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.

Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.

Ó, mulandóság, tört szívek sötétje,
bolond szívem csúfos békessége,
hallgatózó csönd, ó, gyűlölt emlék:
csak most érkeztünk, s szólít az öröklét.

A Semmi vár rám - ez a jutalom. És, ami a legrosszabb, ez a nagy Semmi nem is titokzatos, nem kecsegtet azzal, hogy érdekes dolgokat fogok megtudni a túlvilágról - nincs túlvilág, csak innenső.

Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem beszéltek eleget életükben.

Oly jó volt hozzád ez a világ, hogy bánod itt hagyni? Ami ránk vár odaát, szebb annál, mint bármi, amit magunk mögött hagyunk.

Csak itt-ott néhanap, ha megpillantok közelemben
az ágakon egy-egy énekes madarat,
fog el gyermeki fájdalom, a vég riaszt meg engem,
nem látni, hallani ily szépet lenn, a hant alatt.

Lehet, hogy nincs prímább hely Isten szívénél, csak a kötelező örökkévalóságnak ne lenne olyan félelmetes az ára. Ne lenne olyan félelmetes lemondani erről a pár esztendőnyi őszi mocsokról meg tavaszi verőfényről, amiben én mégiscsak én vagyok.

Éltem, de ez nem volt öröm. Elmúlok, és ez nem bánt.

A szerelem a legnagyobb és legigazabb manifesztum: a lenni, a számítani égető vágya, és ha eljő a halál, a dicsőséggel övezett hős remélt távozása - dióhéjban mondva: meg akarunk maradni emléknek.

Még ha a halandóság érzése átrendezi is a vágyainkat, azokat nem lehetetlen teljesíteni.

Amikor az ember tudatára ébred élete véges voltának, már nem kér sokat. Nem áhítozik újabb javakra, sem több hatalomra. Csak azt szeretné, ha megengednék neki, hogy amennyire lehetséges, továbbra is ő alakíthassa élete történetét.

Ha nem tudjuk, pontosan mennyi időnk van még hátra - és jóval többet képzelünk, mint amennyi valójában hátra van -, arra sarkall az ösztön, hogy harcoljunk, hogy gyógyszerekkel az ereinkben, csővel a torkunkban vagy friss varratokkal a húsunkban haljunk meg. Azt, hogy így esetleg lerövidítjük vagy rosszabbá tesszük hátralévő időnket, mintha észre sem vennénk. Úgy képzeljük, várhatunk addig, amíg az orvosok azt mondják, hogy már nem tudnak mit tenni. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy az orvosok nem tudnak tenni semmit.