Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon,
befogad, hol nincs folytatásom,
mindenem a helyén marad.

Engedd, hogy érezzem az
örökkévalóság levegőjét,
most, hogy már lejár időm!
Reád bízom, Uram, magamat,
ne engedd, hogy elvesszek
az örökkévalóságban!

Négy éve már az összes filozófiai büszkeségemnek ellenálltam és visszatértem a vallási eszmékhez és érzésekhez. Abban az egy örökkön való Istenben vetett hitben halok meg, aki a világ Teremtője, s akinek az irgalmáért könyörgök halhatatlan lelkem számára. Sajnálom, hogy néha a szent dolgokról szóló írásaimban a neki kijáró tisztelet nélkül beszéltem róla, de elragadott korom szellemisége, valamint a saját elhajlásom. Ha tudatlanul azokat a jó szokásokat és erkölcsöket megsértettem, amelyek az összes egyistenhit igaz sajátosságai, bocsánatot kérek Istentől és az emberektől.

Az embernek hirtelen rengeteg mondanivalója akad, amikor élete végéhez érkezik.

Már nem nyugtat meg véső és ecset;
egyet kívánok: az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.

A félelem ízét már alig érzem:
Valamikor érzékeim vacogtak
Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől
Minden hajam égnek állt s reszketett,
Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal
S a borzongás, agyam meghitt lakója,
Többé nem izgat.

Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe,
ne legyen írás rothadó szívem fölött,
ne feküdjek kő-borítékba zárva,
ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal,
mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök
és megkóstolja nyelvemet a lárva.
Fésülje szét a földkupacot az idő boronája,
üljön pacsirta, rémült nyúl a rögre,
legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal,
izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal.
Hadd érezzem a nagy csillag-keringést
a bolygó csillag-tengelyében,
a Földgolyón átremegő zengést,
hadd dideregjek époszi tüzében.

Van, akinek halála pillanatában egy szemvillanásnyi időre megadatik, hogy visszaemlékezzék régi életeire, és belelásson az eljövendőkbe. Képzeld csak el: egy pillanatra az idő feneketlen mélysége fölé hajolnak, és meglátják elmúlt életeik hosszú nyomorúságát. Vagy fölnéznek, és messze távolban megpillantják a küszöböt. Meglátják, hogy egyszer vége lesz az életnek, kijutnak ebből a rossz világból, a siralom völgyéből.

Rejtőzni mély réteknek mélyén,
tenyészőn, mint a bölcs füvek.
Letűnt korokból visszafénylő
borostyán csöndje. - Kövület.

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

A sok milliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd
Köszönni illedelmesen és menni.

Amikor feladjuk a küzdelmet a betegséggel szemben, egy utolsó csatát még meg kell vívnunk azért, hogy sikerüljön jól meghalnunk: el kell búcsúznunk azoktól, akiktől el szeretnénk búcsúzni, meg kell bocsátanunk azoknak, akik megérdemlik a megbocsátást, meg kell kapnunk a bocsánatot azoktól, akiktől bocsánatra van szükségünk. Üzeneteket kell hagynunk, el kell rendeznünk az ügyeinket. A békesség és az összetartozás érzésével kell távoznunk.

Nagyszerű kiváltság, ha valakinek megadatik a halálra való felkészülés lehetősége. A tévéhíradók a balesetekről és katasztrófákról szóló tudósításaikban minden este emlékeztetnek arra, hogy az erőszakos halál bármelyik pillanatban ott teremhet, egyszerűen lekaszálja áldozatát, megfosztva a hozzátartozókat a búcsúzás értékes pillanataitól.

- De mi lesz majd, ha meghalunk és már nem leszünk? Akkor is szeretni fogsz? A szerelem akkor is él? - kérdezte a Kicsi. A Nagy magához ölelte, együtt révedtek a fekete éjszakába, a fényesen ragyogó Holdra és a csillagokra.
- Nézd a csillagokat, Kicsi... nézd, hogy fénylenek, hogy szikráznak... némelyik már réges-rég kihunyt, de estelente még mindig ott ragyog az égen. Ilyen a szerelem is, Kicsi. Ilyen, mint a csillagfény... örök.