A huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.
Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.
S az a szabadság, amikor az ember
erkölcsi ítéletéhez híven,
s tekintet nélkül érdekeire,
választ elv s elv, rendszer s rendszer között,
s magáévá teszi az egyiket,
avagy elfogadja a másikat,
vagy visszautasítja mind a kettőt.
Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem
a földre, és elérek, mit akarok, akármit
mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben.
Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak.