Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen.
A huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.
A költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni.
Az ég ott fenn még csupa csillag;
ösvényünk itt lenn csupa illat;
és a boldogság mennyei
Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.
Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat
Az ismeret ma mindenkit magányos
toronyba zár, ahol a téboly szálldos,
hol nem lelünk hitet, harmóniát,
Kihunyt tüzek, multévi estebédek
füstjét elérni egyszerűbb, mint téged,
Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára
és itt a földön nem lelek nyomára,
S az a szabadság, amikor az ember
erkölcsi ítéletéhez híven,
s tekintet nélkül érdekeire,
választ elv s elv, rendszer s rendszer között,
s magáévá teszi az egyiket,
avagy elfogadja a másikat,
vagy visszautasítja mind a kettőt.
Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem
a földre, és elérek, mit akarok, akármit
mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben.
Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak.
A sok milliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,
Imádtuk egymást, aztán menekültünk, mert csábított, de megborzongatott,
hogy a gyönyör gyönyörű zuhatagján fekszünk s ott leszünk semmivé.