Billegünk,
ballagunk,
mindent körbejárunk;
itt vagyunk
meg
ott vagyunk:
ez volt a mi házunk.
Megszerettünk
óvoda -
nem felejtünk
el soha!

Nem kell-e nagyon is meglenni ahhoz,
hogy egy kicsit is elveszett lehess?

Némely dolgok természetesek, de
természetellenesnek rémlenek,
természetünkellenesen természetesen
fájnak.

Az intellektuális igazságok – s minden, ami reájuk épül – messzemenőkig kielégítetlen hagynak mindőnket. Visszamenőleg is; és ez megszégyenítő.

Meghalni se kéne külön. Annyira együtt vagyunk.

Mindenről telibe rossz véleményem volt, de nem ezeket a dolgokat néztem. Nem a "mindent". Hanem félre.

Mindig készen állok rá, hogy ne történjen semmi.

Csak azt az életet értjük (másoknál), amit magunk is éltünk.

Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon,
befogad, hol nincs folytatásom,
mindenem a helyén marad.

A reménytelenség a bevallás tisztessége.

A lemondást nem holtunkban (halálunkon) kell gyakorolni. Ott már nincs benne semmi élvezet.

Csak egyet nem lehet
megértetni senkivel,
hogy semmit nem lehet
megértetni senkivel.

Egy szépséges éji lepke került elő polcom mögül. Vergődött. Segíteni akartam neki. Nehezen vette, "butácskán". Végül sikerült, és...
"Te, nincs az a szépséges ív... ahogy a világnak a kinyitott ablakon át nekivágott..."

Akinek úgyse lehet elmondani semmit,
annak úgyse lehet elmondani semmit.

Ha magamról mondok bármit, nem szabad mondanod rá semmit. De ha magamról nem mondok semmit, rólam akkor se mondhatsz bármit.