Minden nap egyforma, semmi sem változik,
Valaki megszületik és valaki meg távozik.
Nem bírja már tovább, el kell hogy menjen,
Feladja a harcot az élettel szemben.

Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk.

Voltak emberibb korok, amikor a haldoklót kézen fogva vezették át a túlvilágba az élők. A szerzetesek között ma is szokás, hogy az élők a haldoklóval a túlvilágról beszélgetnek szépen, csöndesen, nyugodtan, és közben fogják a kezét. Nem tekintik olyan nagy dolognak a halált, de becsülik annyira az életet, hogy az élő mellett legyenek az utolsó pillanatig. Amikor rájuk kerül a sor, az ő kezüket is fogja majd valaki. Amikor pedig sírniuk kell, sírnak.

Gondolatban eljut oda, hogy legjobb volna meghalni, igen ám, de senki sincs, aki osztozna vele a halálban; ez gyötri, ez tölti el búbánattal.

Itt - szívem mellett, itt rágja egy féreg... Érzem, mint mardossa azt... A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő. Közel van a lemetszés ideje. Légyen meg a te akaratod.

A sírverem oly híves, oly csendes, oly megnyugtató. A földben a gyötrelmek mind elmúlnak! Mikor a fű megnevekedik sírhalmomon, melynek ölébe én elrejteztem, és azt a szél lengeti, ott - vége lesz gyötrelmimnek!

Mindig halkabban, csendesebben,
Mindig távolabb, távolabb...
Halálvágyban szőtt álmokat
Ringatok el sok régi sebben.

Két gerle megmutatja
Kihűlt hamvaimat,
S elturbékolja néked
Az én szomorú halálomat.

Ugye, gondolsz rám? Hiszen oly szomorú a halál, ha az emberrel nem gondolnak többé! Néha rossz voltam, nézzétek el. Tudom, ha a jó Isten akarná, boldogok lehetnénk, hisz oly kevés kell nekünk.

Én úgy szeretném felosztani a hátralévő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a síromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmúlás nem lenne olyan kellemetlen, ha apróbb dózisokra osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.

Tanulok halni
- kínos, ha a zenész a 
koncerten próbál.

A halál közeledtével az élet legprózaibb részletei is felbecsülhetetlen értékűvé válnak.

Virágok sírját ásom, és kacagnak rajtam,
ki tudja, lesz-e sírásóm, ha majd meghaltam?

Ennyit jelent, ha az ember felnőtt? El kell viselnie ezt a fájdalmat? A saját kárán kell levonnia a tanulságot? Ha így áll a dolog, érdemes fiatalon meghalni.

Az, hogy emlékszel majd rám, az éppen az a halhatatlanság, amire nekem szükségem van.