A csillagkép, mely régen holt,
Lassan suhan az égre;
Amíg nem látta senki: volt,
Ma látjuk már: de vége.

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

Mikor a sötét gondok hangja hallgat,
S édes áhitat dala ring a számon:
Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom,
Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.

Eszme nélkül írni verset -
Semmi nehéz nincsen ebben,
Úgy rendezz el üres szókat,
Hogy a végük összecsengjen.

Mint a virág az életkapun,
Gondolat-kapun kopognak
A vágyak, és utat kérnek,
Köntösét a szép szavaknak.

Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl, 
S néma a múltnak szája, az a kedves. 
Nő az idő mögöttem... s én - kihúnyok. 

Mindig halkabban, csendesebben,
Mindig távolabb, távolabb...
Halálvágyban szőtt álmokat
Ringatok el sok régi sebben.

Sokszor kísért egy halk zene
- Egy régi-régi dallam -,
Mintha fülembe csengene
Édesdeden és halkan;
"Világ, világ, te hős világ!"

Ó, hogy szerettem, istenem.
És hányszor szólítottam
Szelíd szavakkal, kedvesen!
De nem szólt, nem szólt egyre sem,
s dühömben tűzredobtam.

Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.

S elhagytál! És elszállt véled
Szerelmem is, mint az álom,
Kék virágom, kék virágom!
Mégis szomorú az élet!

A zseni nem ismeri ugyan a halált, mert neve megmenekül a feledés éjétől, másrészt azonban képtelen itt a Földön valakit boldoggá tenni, s arra sem képes, hogy önmaga boldog legyen. Nincs halála, de boldogsága sincs.

Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Akkor, szenvedés, te sajogva-édes,
megjelentél hirtelenül utamban...
S a halál ádáz gyönyörét fenékig
itta ki lelkem.