Unalomból születnek a viszályok, miközben a legtöbb embernek az a célja, hogy ne kelljen robotolnia, és elérje az unalmat.

Mára majd minden vallás kiürült, képtelen betölteni a funkcióját, nem segít az embereknek megoldani az életüket és a halálukat.

Az irodalom nem lóverseny, nem a célfotó dönt.

Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.

Noha tudjuk; egyik szélsőségből a másikba lengünk át, mint az inga, és végső soron minden életből megmaradt a köztese, a nulla, azért a szélsőségeken átesettek többet tudnak a semmiről, mint azok, akik végig a semmiben éltek.

Nem azért vagyok, mert gondolkozom, és nem azért gondolkozom, mert vagyok, hanem egyszerűen gondolkozva vagyok vagy létezve gondolkodom.

Magyarrá nem születik az ember, magyarrá lesz az ember.

Az irodalom hivatott arra, hogy az emberi viszonyokat tisztán állítsa elénk. Hogy rövidtávú érdekek és ideológiai torzítások nélkül őrizze meg múltunkat a nemzet emlékezetében.

A kultúra nem valami fennkölt dolog, nem a messzi magasban kevesek számára rezgő délibáb, hanem a mindennapi élet szerves része. A kultúra többek között nem egyéb, mint azok a sárgafedelű, silány papírból készült, vacak kis könyvek, amelyek nagy műveket közvetítenek és amelyeket bárki bármikor megvehet.

Minél érzékenyebb és tisztességesebb valaki, annál védtelenebb.

A lényeg mindig az: mennyi szépséges, szeretnivaló ember él a világon, amely amúgy kibírhatatlan, de az ember, az jó. Esendő, gyakorta korlátolt is, valahogy soha nem jön össze neki az élet, de rengeteg jóság van benne, és mindegy, hogy magyar vagy arab vagy lengyel vagy zsidó, mindegy, milyen kulturális hagyományt cipel magával levethetetlen súlyként egész életében, alapvetően mégis jó.

Milyen csodálatos dolog nyelvet tanulni. Az ember mintha titokzatos, csodálatos, új világba lépne, amely telis-tele van ígérettel és izgató gyönyörűséggel. Nagy, hasonlíthatatlan érzés, amely csak akkor szűnik meg, amikor kiderül, hogy minden nyelven egyformán hülyék az emberek.

Nem az a tragikus, ha valaki valamit meg akar tenni és nem sikerül, hanem az, ha valaki valamit nem akar megtenni, és mégis kénytelen. Elköveti, amitől ő maga fél a legjobban, és bele is pusztul.

A kishitű ember állandóan kétségbe van esve, amiért álmai, amelyek olyan erősek, hogy állandóan összetéveszti őket a valósággal, sorra összetörnek. Az ilyen ember a valósággal szembesülve naponta többször is tönkremegy.

Az ember mindig azt akarja, ami elrendeltetett neki. Aztán megfordítja a dolgot, és azt hiszi, hogy azért lett az, ami, mert azzá akart válni. Megbocsátható, csacska öncsalásocska.