Micsoda művész pusztult el bennem!
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.
Így a vége felé közeledve már nem azon töprengek, mit fogok tenni, vagy mit tettem, sokkal inkább foglalkoztat az, amit nem tettem meg. Ez pedig nagyon meg tudja mérgezni az ember lelkét.
Az ember legfőbb kötelessége, hogy életben maradjon.
Ahogyan én küszködtem, mások is küszködni fognak, és az emberek még sok ideig ugyanazt a holdat és napot fogják ismerni, és ugyanazokat a csillagokat nézik, és hozzánk hasonlóan az elhunytak szemét fogják bennük látni. Én már kimostam és rendbe tettem a rongyokat, amelyeket a holttestem alatt akarok érezni. Kél és nyugszik a nap, múlik az idő, és a szél hordta homok belepi a bárkámat, de én úgy halok meg, ahogy vagyok, állva, a kis kertemben, micsoda öröm...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Az élet vége egy győzelem. Függetlenül attól, hogy az a bizonyos élet mennyire volt sikeres. Létezett. Minden részlete vitatható, de a megtörténte nem.
Sok bánat ért az évek, évtizedek során, és sok csalódásban is volt részem, de mindent összevetve, ha azt nézem, mennyi szépet és jót kaptam az élettől, mégiscsak szerencsés embernek mondhatom magam. Csodálatos kalandokat élhettem át, nemes ügyek szolgálatában dolgozhattam, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal és szerető társakkal ajándékozott meg az élet. Ki kívánhatna ennél többet magának?
Amikor eljön az időm, azt szeretném, ha csendesen a semmibe veszhetnék, mint ahogy a filmek utolsó jelenete feketébe úszik át, aztán mindenki gyorsan megfeledkezne rólam.
Titok maradt az élet. El nem árult
semmit a végzet s úgy zárul be halkan
a létezés nagy könyve majd örökre,
miként a végső sóhajban az ajkam.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.
Egy haldokló szeméből nincs milyen titkot kiolvasni, csak a félelem és a fájdalom látszik rajta. Előjele annak a félelemnek és fájdalomnak, amit az ember maga érez majd, ha rá kerül a sor.
Ha közel a vég, válassz társat, hogy odaát ne legyél egyedül!
Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik,
Ha szél dühe tépi le ősz idején; -
Ah! szép rövid életem, íme, kialszik,
És sírba pihen le sok ifju remény.