Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

Élet, édes, nagyszerű, felejthetetlen élet! Nem távozhatsz már tőlem. Magamban őrizlek. Sose gondoltam, sose reméltem, s íme, magamban viselem. Ott heverünk óriási tenyerén, és az élet futott, futott velünk, sokan nem érkeztünk meg sehova, minden elmúlt, mindennek vége. De valami megmaradt. Nem minden lábnyomot nő be a fű, nem illan el minden sóhaj. Én maradok. És ő is marad.

Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát.

Egy napon majd te is rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhágy... Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő. Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit.

Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek.

Az öregség nem a fiatalkori gyönyörök folytatása, hanem hosszú alászállás, amelyben az élet örömei, végül a legegyszerűbbek és legkisebbek is, hátramaradnak az úton. Persze: mindnyájan harcolunk a kétségbeesés ellen, de a végén mégiscsak az győz. Mert győznie kell. Hogy búcsúzni tudjunk.

Ha meghalok - a csönd oly nagyszerű, -
Elhallgat e világi tájakon
Egy fájó hegedű.

Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!"

Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.

A lelkem még ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

A szeretett lény életének végső pillanatai alkalmat kínálnak arra, hogy messzire, minden addiginál messzebb kísérjük az útján. Vajon hányan ragadják meg közülünk ezt az alkalmat?

Figyelj csak a tücsök dalára,
ha hangosan csattog az őszi éjben,
azt sírja, hogy majd meghal nemsokára.

Egy hangszer voltam Isten kezében,
ki játszott rajtam néhány dallamot.
Aztán eldobott és elhagyott,
de fölöttem ragyognak a csillagok.