elvékonyodtam akár a kevés vaj a túl nagy kenyéren

Ha a Tavasz öleli a kerteket,
s ígér künn dús aratást,
Ha a szemed örül, ahogy lát lebegő
virágszirom-havazást,
Ha zápor s napfény zuhog, s frissít
csipkefinom levegőt,
Én itt maradok, sehova se megyek,
nekem ez szép itt, e föld!

A hűséges szív joga a kemény beszéd.

Vesd el a sajnálkozást és a félelmet! Tedd azt, amit éppen tenned kell.

Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is.

Sose higgyen az ember a távolról jött hírnek.

Kevesen látják, hova viszi őket az útjuk, amíg a végére nem érnek.

Sokkal könnyebb azt kiabálni, hogy "Véget vetek neki!", mint valójában véget vetni.

A mi korunk történetét nem mi, hanem az utánunk jövők fogják megénekelni.

Az út, amelyet kinek-kinek követnie kell, már ott húzódik a lába előtt, csak látni nem látja.

A tükör kéretlenül is sok mindent megmutat, s az gyakran hasznosabb, mint amit látni szeretnétek.

Az embernek azon az úton kell elindulnia, amelyre a szükség kényszeríti.

Olyan mindegy, hogy ki az ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni.

Aki nem tudja, mi az az éjszaka, ne tegyen esküt, hogy sötétben vándorol.

Minél messzebb mentek, annál nehezebb visszajönnötök, de sem eskü, sem parancs nem köt, hogy továbbmenjetek, mint ameddig önként mentek. Mert nem ismeritek még a szívetek erejét, s nem tudjátok, hogy melyiktek mivel találkozik az úton.