A környezetváltozás olyan hagyományos téveszme, melybe tönkrement szerelmek és tüdők vetik bizalmukat.

Milyen különös az élet! Hogy sietünk elidegeníteni magunktól azon sorsokat, melyeket eredetileg elnyerni igyekeztünk.

A naptár tanúsága szerint csak néhány hónapig ismertem őt, de vannak barátságok, amelyek a maguk belső ideje szerint fejlődnek ki.

Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.

A kíváncsiság a fegyelemsértés legtisztább formája.

Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb?

Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, sohasem láttam még ragyogóbb, magányosabb, kiegyensúlyozottabb őrült elmét, mint a sajátom.

Minél ritkábban találkozunk egy bizonyos személlyel, annál nagyobb elégedettségünkre szolgál, hogy valahányszor csak hallunk felőle, ellenőrizhetjük, mily engedelmesen idomul a róla alkotott elképzeléseinkhez. Az általunk megelőlegezett sorsban bekövetkező fordulatokat aztán nem pusztán rendellenességként, hanem erkölcstelenségként éljük meg. Inkább soha ne is ismertük volna szomszédunkat, a nyugdíjas hot-dog árust, ha kiderül róla, hogy épp most adta ki századunk legnagyobb költeményeit tartalmazó verseskötetét.

Minél jobban szeretünk egy emléket, annál erősebbé és különösebbé válik.

Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.