Csak a halál árnyékában élve érti meg az ember, milyen leírhatatlanul csodálatos az élet.

Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.

Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én.

Állj meg óra, hallgass telefon,
Kutya, ne örvendj ízes csontokon.
Csendet most, zongora s puffogó dobok:
Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.

Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Csakis az a fontos, ami halálomkor a nyitott szememben marad.

Fellapozom a levegőt,
hogy olvassak a csillagokban:
aranybetűiben hunyorog végzetem.
Kihunyok, mint aki itt se voltam.

Halálom itt van, aminthogy már itt is volt mindig. Úgy kell gondolni rá, mint utolsó lapjára egy olyan könyvnek, amelyet még olvasok.

Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le gondolatai a rideg, megváltoztathatatlan tényről, hogy meg kell halnia.

A halál olyan gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fűszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik.

A tér-idő keresztfájáról
engem is sírba tesznek.
Harmadnap, vagy egy éjszaka
feltámadok emlékeidben!

Egy szótő bennem magára ismer
azt súgja hal és úszni vágyik
hozzáteszek egy szótagot
eljutunk együtt a halálig.

Az élet szörnyűség,
A halál őrűltszép!
És visz a vágy -
Akárhol, akárhol,
Csak itt ne tovább!