Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.
Tudjátok jól, én fent leszek az égben,
onnan nézek rátok, sajnos eddig éltem.
Csak a remény él, az emlékem megmarad.
az idő szekere mellettem is elhalad!
Mit ér a könny s mit ér az ember,
ha úgyis meg kell halni egyszer,
s elvész a szó és nem marad
csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,
rothadó hús, szétfoszló csont:
Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.
Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szívszaggatva bánok.
Álomtalan álomban reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám.
Az út végén visszaköszön a holnap,
Néhány lapát földet szórnak rám, majd tűzbe tolnak,
Pár jó szót szólnak, aztán örök csend!
Isten veled valóság, Isten hozott Disneyland!
A leghelyénvalóbb, amit tehetek, hogy leélem a maradék életemet, mint ahogyan az ember végigszívja a cigarettáját, sietősen, hogy minél hamarabb végigégjen, miközben szemével már azt keresi, hová dobhatná el a csikket.
Nem sajnáltam én semmit a világon. Persze egész csomó dolog volt, amit sajnálhattam volna: a mantahilla ízét, a nyári nagy fürdéseket a Cadiz melletti kis öbölben. De most a halál mindenről lefosztotta a szépséget.
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt,
mindjárt feledek minden miértet, minden holt, meddiget, mikort,
minden vágyat, mi tovatűnik, minden reményt, mi elszaladt,
s megértem végre: minden halál mindig az életből fakad.
