Ezen a nyelven hívom a szerelmet.
Ezen a nyelven szólítom a halált.
Ezen a nyelven hallgat majd felettem a csönd.

Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.

Akit szerettek, s többé nem szeretnek;
Olyan az, mint a vak, ki egykor látott,
Örök sötétjén gyötrőn megremeg
a fény emléke.

Emléked arca élesül,
akár régi rézmetszeten
a véső biztos, kemény karca.

Ezüstös nyírfalomb fölött
bronz pillangó cikázik.
Arannyá lobbant alkonyat
kísér el hazáig.

Csak kuporgattad, rejtetted magad:
dohos kincsüket eszelős vének.
Nem tudtad: az él csak, aki ad...

Egy-egy levél lehull a tóra.
Horpadt bronzérem volt korokból.
Elmúlt évszakok mementója.

Rejtőzni mély réteknek mélyén,
tenyészőn, mint a bölcs füvek.
Letűnt korokból visszafénylő
borostyán csöndje. - Kövület.

Derkovits-képek kékje villog,
emberen túli, szívmetsző hideg.
A fagyott senki földjén állok,
és nem kiáltok többé senkinek.

Mikor az idő betelt, véget ért,
csönd lesz. Megszeghetetlen.
Csönd. - Mint az idő kezdetén.

Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.