Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
A szeretet az a gyönyörű anyag, az a csoda-aranyrög, amely átvilágítva mindent eggyé szövi a magányos vagy társas egyedeire bomlani és hullani akaró világot.
Mellédbújok. Mellédbújok az ágyba. Mellédbújok a hajnali ágyba. Veled vagyok. Velem vagy. Szeretlek. Nem vagy árva.
Megyek szerelmesen,
szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban,
hogy a következőben meghalok.
S majd elmegyek hozzád Mama, vak szemeid megcsókolom. A szem-léket, az eltemettem-testrész
üres fészkét, a szemlencse üres üstjét, az üvegtest-sírgödröt, a szivárványhártya-temetőt. Halálod elviszem.
Most magam vagyok. Most temetés után. Most első halálod után. Az első temetés után. Halál-csöndágon leng szivem.
A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok.
Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden.
Minden helyén van a szívemben.
Ott a Dolgok már tisztán, rendben.
Hiába minden: átok, jóság!
Szívemben ott van a Valóság.
Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe,
ne legyen írás rothadó szívem fölött,
ne feküdjek kő-borítékba zárva,
ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal,
mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök
és megkóstolja nyelvemet a lárva.
Fésülje szét a földkupacot az idő boronája,
üljön pacsirta, rémült nyúl a rögre,
legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal,
izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal.
Hadd érezzem a nagy csillag-keringést
a bolygó csillag-tengelyében,
a Földgolyón átremegő zengést,
hadd dideregjek époszi tüzében.
Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.

Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
Csak te maradj meg, aki vagy annak, akit a zajló csöndből, odaúszva hozzád, kivettem magamnak,
mint jégzajlás fehér lapjai, csontváztollai, hártyasíkjai, ágaskodó legyező-zuhogásai közűl
a zölden habzó vízből piros rózsát, zöld tajtékban forgó halandó új világot!
Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék fészkelődnek, aranycsőrű borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog.
Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az űr fekete ágain a csillagok.
A gyermek: ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás és szigorú egyszerűség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz, amit a kezdet önmagából kibontott.