Az öregedés és a betegség legalább kétfajta bátorságot tesz szükségessé. Az egyik az a bátorság, hogy szembenézzünk a halandóság tényével - hogy felderítsük, mi biztonságos és mi veszedelmes. Ez önmagában is épp elég nehéz. Minden okunk megvan, hogy visszariadjunk tőle. Ennél is félelmetesebb azonban a másik fajta bátorság: hogy a megtalált igazságnak megfelelően cselekedjünk.

Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.

A végső célunk mégsem a jó halál, hanem a legvégéig jó élet.

Nekünk, alacsony sorúaknak már csak ez jut osztályrészül. Csekélyke élet tele szenvedéssel, majd a megváltó kór.

Minden ember arra vágyik, hogy kedvesek legyenek vele. Különösen a halál kapujában.

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.

Damoklész kardja várja itt fölöttem,
hogy hüvelyébe, mely porhüvelyem,
visszacsusszanhasson.

Értsd meg hát, Drága,
hogy én most utolszor simogatlak végig
szemem még élő sugaraival, a felém lovagló
irgalmatlan halál árnyékában sóhajtva,
s kérlek, engedd, hogy titkom eláruljam
s hangosan kiáltsam: szeretlek, szeretlek.

Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó... jó ismerős,
kitől el sose válnék -
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.

Az ember ugyanúgy, ahogy megszokja az életet, megszokja a halált is. Ahogyan szomjazza a létezést, szomjazza majd a megsemmisülést is. Végül is itt, a kórházban, ezen a haláltanyán ugyan mi lehetne hétköznapibb az elmúlásnál?

Szeretném, ha a temetésemen mindenki, aki ismert, elmondana egy kis anekdotát. Egy jó emléket velem kapcsolatban. Egy mókás, szórakoztató emléket. Addig is igyekszem, hogy mindenkinek több is eszébe jusson. Szeretném, ha az életemet ünnepelnék, és nem siratnának.

Nevem a fejfámra fel ne vésessétek,
Felejtsétek is el, vigye az enyészet.

Nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a telefonbeszélgetést, de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.

Elég nekem a szeretet, mert a szeretet egyformán magába öleli az embereket és az Istent, az életet és a halált. A nagy szeretet itt van, ebben a kis szobában... minden pillanatban belélegzem... bennem van, meg a külső világban, a mindenség egész végtelenjében... aki ezt nem érzi, az nem él igazán; aki érzi, az örökkévalóságban él... az ember, szeretettel a lelkében, átlépheti a halál küszöbét, mert a szeretet odaát is uralkodik, mindenütt, valamennyi létező és nemlétező világban.