Beleszakad az értelem, míg
kiderül, hogy van-e még vagy volt-e
szíve, mely most félrevert, az Úrnak.

Az élet a nemlét paródiája.

Nincs
félelmetesebb a bizalomnál, és
bizalomgerjesztőbb a félelemnél
semmi.

Damoklész kardja várja itt fölöttem,
hogy hüvelyébe, mely porhüvelyem,
visszacsusszanhasson.

Egyszer halunk meg, s hányszor étkeink!

Hangot adnék fájdalmamnak, de
félek, hogy az nem fog hasonlítani
a fájdalmamra.

A Halál örök-
életű, meghalni egyedül mi,
életre keltek vagyunk képesek,
elnyúlni piros deszkánkon egy reggel.

Az élőkről hallgatni szerencsésebb,
ők vágják ki alkalomadtán a vak-
belemet.

Mi, magyarok,
szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső
kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket,
ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben,
vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni
egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen
ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk
a szomszédunktól se.

Mintha kedélyünk azon múlna, hogy
történik-e valami egyáltalán. És ha nem, és nem és
nem, akkor fölmerül lassan a kérdés, mint egy bója:
élünk-e? És ha eztán sem történik velünk semmi,
akkortól a kérdésnek mosódik el az értelme.

Egy gondolatunk
kimúlik, s magával ragad bennünket
a feneketlen szakadékba, melyben
a zuhanásunk sosem marad abba.

Érbetegség, mely gyógyíthatatlan.
Ám még van idő beletörődni
éppen, helyrebiggyeszteni a félre-
fittyedt ajkat, leereszteni a két
- előbőrnek tetsző - szemhéjat, mert
a szerelem alszik csak, nem a lélek.

Inkább egy valóságos pokol,
mint a képzelt paradicsom.