Egy csók a szádra, lángoló, piros,
a többi már zuhogva záporoz,
betakar minden fedetlen helyet,
homlokod, nyakad, szemed, füledet,
s aztán, hol tested még rejti magát,
a csók-zápor a ruhádon tör át,
s végül csuklódra, hogy kék ereid
vigyék el szerelmemet szívedig.

Nézlek, érezlek egész
lelkemmel és most már tudom, farkasénemet az
éhség hajtotta, vakon a női hús utáni vágy, a
menekülés egy részeg pillanatba. Utánad nyúlok
gyengéden, ámuló, tiszta lélekkel, s tudom, hogy ami
nem voltam soha, tudom, most beléd szerelmes vagyok.

Értsd meg hát, Drága,
hogy én most utolszor simogatlak végig
szemem még élő sugaraival, a felém lovagló
irgalmatlan halál árnyékában sóhajtva,
s kérlek, engedd, hogy titkom eláruljam
s hangosan kiáltsam: szeretlek, szeretlek.

Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap,
míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad,
míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen,
míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.