Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Ne szánakozz rajtam. Ha keserű is
távozásod, mily szép az emlék,
mit bennem felejtesz.

Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó... jó ismerős,
kitől el sose válnék -
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.

A nagy emberek leszármazottjai mindig szerények és bátortalanok. Legszívesebben letagadnák származásukat, hiszen így visszanyernék szabadságukat, nem kérnék számon minden cselekedetüktől, hogy méltó-e a nagy elődhöz.

Nehéz vagyok? Nekem se könnyű,
hogy már csak téged lélegezlek,
mit adhatok? mit kérjek tőled?
próbáld megszokni, hogy szeretlek.

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak
Isten léptei.

- Ha lehetne, szeretnéd
újrakezdeni?

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet -
de más rabság ez, a tied.

A boldogság az bársony,
ölébe vesz, elaltat,
ringat és sose faggat.

Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.

Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Hóval lepett égi úton
Mikulás már útra kél,
csillagok szállnak fölötte,
s vígan fut véle a szél.

Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó.
Nem bánja azt, útrakél Mikulás apó.

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?