Ha nem akarsz beleőrülni, fel kell hagyni a reménnyel, hogy egyszer még jobb lesz.

A nagyvilágba indulóban csak arra számíthatunk, hogy minden kiszámíthatatlan.

A beteljesületlen álomnál csak egy rosszabb van, ha az álom beteljesül, de csak futólag.

Mostanában megvesznek a szivarért a házassági kordon mindkét oldalán. A nős emberek azért szívják, mert kifelé mutat állapotuk korlátai közül, az elváltak azért, mert sakkban tartják vele a vasárnap esti lehangoltságot, és mindkét csapat kényszeresen hirdeti elveit.

Aki egyedül él, annak rengeteg ideje marad agyalni. Következtetéseket nem feltétlenül von le, mert a bölcsességhez intelligencia és önismeret kell inkább, mint ráérő idő. De abba belejön az ember, hogy az átlaghoz képest feleannyi idő alatt nagy ívben belelovalja magát a kétségbeesésbe.

Ha az ember tudja, hogy meg fog halni, olyan élessé válik minden kép, mint soha addig, mintha félrehúznának egy szürke fátylat. Mintha a mocskos világot tükörfényesre nyalnák, hangsúlyt kap az utolsó pimf részlet is, rácsatlakozik a tudatáramra és szétárad minden irányba, szabad asszociációkban lubickol az agy.

Mikor a gyerek megnő, nem szokás gyászolni, holott volna rá ok. Az a négyéves kislány olyan visszahozhatatlan, mintha meghalt volna.

Isten vette a kalapját, pár éve elváltak útjaik. Olyan volt, mint egy dédnagybácsi halálhíre, akire még nem gondoltunk. Az ember próbál gyászolni, beéri egy kis nosztalgiával, és továbblép, direkt nem foglalkozik a homályos rossz érzéssel, aztán az is újabb szállá fakul a veszteség és a bánat kárpitján, amit mind szövögetünk felnövőben.

A mindenkori szerelmünk mellett megfér az utálat is, de ez fordítva is igaz.

Ha az ember fagylaltozik, nehéz azt hinnie, hogy minden szarrá ment. Hogy oda minden remény.

Az idő tekervényes. Hol lelassul, hol felpörög, értelmezhetetlenül, kiszámíthatatlanul.

Hiába futsz a problémáid elől, de icipicivel növelheted a követési távolságot.