A próza arra jó, hogy kitalálttá lehessen tenni a valóságos világot.
A gyász után el kell jönni a derűnek és a megbocsátásnak.
`Én istenem` altass el engem,
felejtsd el azt, hogy itt vagyok,
az egyik szemed `csukd be` kérlek,
és én lábujjhegyen elosonok,
ha nem figyelsz, ha félrenézel,
én lenni többé nem fogok, és
ne keress `kérlek` sehol engem,
tegyél úgy, mintha nem vagyok.