Csak ülök csendben, semmit sem csinálok, a tavasz eljön, és a fű nő magától.

Halála közelg
de erről nem regél
a kabóca zenéje.

Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!

Fehér kócsagok,
hószárnyatok híd legyen
két havas part közt.

A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem...

Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.

Mikor virágos minden út
s fehérek a cseresznyefák,
minden, mi volt, eszembe jut.

Csak kétszer élsz;
Egyszer, amikor megszületsz,
és egyszer, amikor szembenézel
a halállal.

Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!