Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,
Nem ugrom hozzád mérföldeken át,
De, túl sok sár s víz keveréke, csak
Sírok, s várom az idő vigaszát.

Nem kísérem útjaid, ajkam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túl profán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

Aki nem érzi, hogy meglopva van: ne mondjátok meg, s semmi kára nincs.

Légy, minő vagy, kedvesem!
Láss, mikép látsz rendesen.

Bíborszínü kis virág,
Melyet Ámor íve lőtt,
Önts szemére báj-erőt,
Hogy, ha ébred s látja őt,
Benne leljen égi nőt,
Mint ott Vénus, oly dicsőt. -
No, ha ébredsz s látod őt,
Tőle kérd a gyógyerőt.

Amit e szem ébren lát,
Annak hasson bűve rád,
Azt szeresd meg, azt imádd;
Tigris, medve, macska bár
S lenne vadkan, leopárd:
Véld, hogy az szerelmi pár.

Sok tárgyat, ami hitvány, nemtelen,
Naggyá, dicsővé tesz a szerelem.

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad - tort ül a Halál.

Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.

Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:
Szó eszme nélkül mennybe sose hat.

Minden órán
Inkább viseljük a haláli kínt,
Mint meghaljunk egyszerre.

Sokat szenvedtem s belém szeretett,
én meg belé, mert szánta szenvedésem.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.