A képzelődés oly játékot űz,

Hogy ha örömre gyullad a kebel,

Megtestesíti ez öröm okát;

Vagy képzeletben, éjjel megijedve,

Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?

Bolond a szerelmes, oly fövő agyú

S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,

Mit józan ész felfogni képtelen.

Szivem sziveddel, mondom, olyan egy,

Hogy már a kettő nem két-számba megy:

Egy eskü lánca fűzi kebelünk:

Két kebel, egy hit: összes lételünk.

Te vagy szememben az egész világ:
Ki mondaná hát, hogy magam vagyok,
Midőn egész világ néz itt reám?

Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harc rohanta meg,
S percig-valóvá tette, mint a hang,
Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé!
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók, nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.

Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.

Mily vad a gyűlölet - s a szerelem!
Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet!
Ó, semmiből fogantatott valóság!
Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság!
Ó, szépségek förtelmes káosza!
Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst,
Virrasztó álom, sorvasztó öröm:
Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyűlölöm!

Ne indulj te se föl, se le: Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll.

Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet
Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.

Ha segíteni már nincs mód a bajon,
Adj túl minden keserves sóhajon.
Ki azon jajgat, ami megesett,
A régi bajhoz újat keresett.

- Tanulj feledni: ne gondolj reá!
- Taníts meg élni gondolattalan!

Bárcsak nyelvtanulásra fordítottam volna az időt, amit vívásra, táncra, medvemókáztatásra prédáltam el. Ó, bár a művészeteket tanulmányoztam volna!

A szerelem oly változó,
Oly dús, hogy ő a képzelet maga.

A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a pokol szélesre tárt kapuja.

A kegyelem kapuit mind bezárom
S a zord szivű, a vásott katona,
Vérengező kezével, szabadon,
Pokol-tág lelkismérettel dühöng.