Nincs tisztább a könnyek mosta arcnál. Mennyivel jobb, aki örömében könnyet ejt, mint aki örvend a más könnyén!

Misanthropos vagyok, gyűlölöm az
Emberiséget. Bár volnál kutya,
Hogy szeresselek egy kicsit!

Gyűlölsz, kedves? Már tudom, mi az ok:
Te látót szeretsz - és én vak vagyok.

Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.

Szálljon szemedre és szívedre álom! -
Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon!

Tanuld olvasni a sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

Az igazi szerelem útja egyszer sem sima.

És mindenemet lábadhoz terítem
S követlek az egész világon át.

Ó, több veszélyt rejt a te két szemed, mint húsz kivont kard!

Van, aki nagynak születik,
van, aki naggyá teszi magát...

Kioszthatatlan részed, egy veled,
Jobb részednél is jobb részed vagyok.
Ó, ne szakítsd el tőlem így magad!
Mert tudd meg, édesem, egy csepp vizet
Könnyebb háborgó tóba ejtened,
S onnan kivenned tisztán, csökkenés
S növekedés nélkül, mint tőlem magad
Elvenned és nem vinned engem is.

A világban úgy bolyongok, mint a vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül.