Az élet döntések sorozata, s nem lehet kibújni a döntés felelőssége, meg az utána következő vezeklés súlya alól.

Az élet rendje. Születünk, meghalunk. De vajon tényleg az az igazi halál, amikor megáll a szívünk? Amikor nem pumpál több vért az ereinkbe? Vagy vannak, akik addigra már régen meghaltak?! Mert olyan üresek, kiégettek, kiábrándultak belülről, hogy egyszerűen nincs már bennük semmi emberi?

Nem számít, mi történt. Már elmúlt. Ami most van, már egy másik fejezet a forgatókönyvben, amelyet az élet ír.

Az emberek nem változnak, sőt! Az idő múlásával csak egyre rosszabbak lesznek.

Egyet tanulj meg. Ha egy nő iránt elveszíti érdeklődését a férfi, akkor mindent elveszített.

Amikor egy csúnyácska vagy hétköznapi nő ránéz a feltűnő szépségre, rögtön gyűlöli, de legalábbis negatív érzéseket táplál iránta. Pedig sosem tudhatják, hogy a másik nő, dacára pompás külsejének, mit titkol a világ elől. Talán, ha megtudnák, mi rejlik a szép maszk mögött, már nem is gyűlölnének olyan nagyon. Csakhogy az emberek ritkán néznek a maszkok mögé. Pedig mindannyian álarcokat és páncélokat viselünk. Csak abban különbözünk, hogy mennyire erős vagy gyenge ez a páncél.

Amikor szakítunk valakivel vagy megbántanak, mindig azt hisszük, hogy reménytelenül szerelmesek vagyunk. Ha két lélek, csak rövid időre is, de eggyé vált, mindig fájdalmas, ha újra szétszakadnak. Csakhogy a legtöbb esetben nem szerelem az, amit a szakítás után érzünk. Hanem a fájdalmainkat, sérelmeinket hisszük szerelemnek.

Régen azt gondoltam, döntéseket hozni nagyon nehéz feladat, félelmetes a vele járó felelősség. Most viszont nem érzek mást, csak fáradtságot. Nem félek, csak nagyon fáradt vagyok.

A herceg csak úgy varázsütésre nem toppan be és nem emeli ki a lányokat a sorból. A sorsunkat saját magunk alakítjuk, a problémáinkat senki sem oldja meg helyettünk.

A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz.

A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bűzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bűneinkért.

Az emberek többsége illúziók között éli az életét.

Mindig a csúcson kell abbahagyni, mert eljön az idő, amikor már csak lefelé vezet az út.

Az élet apró örömei... Szép, szeretetteljes pillanatok, amelyeket nem lehet megvásárolni. Egyesek százmilliós lakásról vagy luxusautóról álmodoznak, mások tömött bankszámláról és egzotikus utazásról. Mindenki álmodozik, mindenki vágyakozik.

Az élet farkastörvények alapján működik. Adunk és elveszünk. Aki igazán okos, az igyekszik a legkevesebbet adni, és mindent elvenni, ami csak kell neki. Aki erősebb, feljebb van, megöli és felfalja a gyengébbet. Világéletemben megvetettem a gyengeséget és a gyenge embereket. Az én szememben az életképtelen. Mihaszna. Csak terhére van a családjának, barátainak és a társadalomnak. Ahhoz, hogy életben maradhass, erősnek kell lenni, és mindenkin át kell gázolni. Érzelmek nélkül.