A pénz hatalmat ad, de legalábbis hozzásegít ahhoz, hogy hatalmad legyen.

A pénz szabadságot ad, bármit megtehetsz a segítségével. A legszebb helyekre utazhatsz, a legjobb helyeken ehetsz és a legszebb ruhákban járhatsz. Hogy mindez nagyon felszínes dolog? Kit érdekel?! Inkább legyek tömve pénzzel egy felszínes világban, mint széplelkű csóró a taposómalomban. Az értéket az én szememben pénzben mérik. A pénz hozzásegít ahhoz, hogy olyan képet mutass magadról a külvilágnak, amilyet mindig is akartál, de nem lehetett, mert csak egy csóró kis senki voltál, akit a legtöbben lenéznek és megvetnek. Ám ha pénzed van, az emberek felnéznek rád, irigyelnek és veled akarnak lenni. Folyamatosan hívnak telefonon, keresik a társaságodat, istenítenek, a barátaid, jótevőid száma végeláthatatlan.

A rivaldafényben állók arcát vastagabb smink fedi, erősebb, csillogóbb a páncéljuk, mint a hétköznapi valóságban élő és boldogulni kívánó embereknek. Ha pedig a páncélon repedés keletkezik, a híresség megbotlik, azért komoly árat kell fizetnie. Mert ahogy mindennek, a kiváltságokkal teli életnek is ára van. És ha eljön a pillanat, amikor fizetni kell, könnyen lehet, hogy utána már nem marad semmi.

A nők többsége csendben tűr, csak szenved, a semmiért adja oda magát, és mindennap némán imádkozik azért, hogy a sok-sok csalódással, megaláztatással töltött perc és óra egyszer értelmet nyerjen és legalább egy kicsit visszakapjon abból a sokból, amit önzetlenül adott. Ám ezek a nők soha nem merik ténylegesen benyújtani a számlát és kikövetelni maguknak az élettől, a férjüktől, a fiújuktól, a szeretőjüktől azt, ami nekik járna. Elfojtják az érzéseiket, különösképpen a dühüket, megfosztják önmagukat az alapvető szükségleteiktől. Megalázkodnak, lassan elvesztik egyéniségüket, és egyszer csak azt veszik észre, hogy elszállt felettük az idő és közben csak egy másodperc erejéig voltak boldogok. Mindenüket odaadták, de közben folyamatosan éheztek.

Megváltozhat egy ember? Kibújhat-e a bőréből? Vagy személyisége és sorsa menthetetlenül kijelölt számára egy utat? Vagy épp ellenkezőleg? Életünk folytonos tanulás és újrakezdés, mikor is szabad akarattal választhatunk jó és rossz között? De ad-e mindig az élet új esélyt, s csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e élnünk vele? S ha van bűn, és ha van bűnhődés, jár-e mindenkinek a bűnök bocsánata is?

Vajon kinek sanyarúbb a sorsa? A feleségnek, aki mellé éjszakánként befekszik a férje, miközben fogalma sincs arról, hogy gondolatban egy másik nő ágyában jár? Vagy a másik nőnek, aki esténként magányosan, boldogtalanul, kisírt szemmel és a következő találkozásnak élve tér nyugovóra, és pontosan tudja, hogy a szeretett férfi más mellé fekszik le?

Vannak szavak, amelyek örökre kimondatlanok maradnak. Mert annak kell maradniuk. Nincsenek véletlenek az életben. Csak döntések.

Nem hiszek az önfeláldozásban, ahogy abban sem, hogy egy nőnek mindenét oda kéne dobnia egy férfi miatt. A férfiak csak egyet tesznek az önfeláldozó nőkkel: megalázzák őket és igazán sosem veszik komolyan.

Ők azok, akik szeretnek, de szenvednek, miközben iszonyúan megalázzák őket. A szeretők hűségesebbek a feleségeknél is, és még akkor is reménykednek és ácsorognak a mellékvágányon, amikor a vonat már régen elment. Egész fiatalságukat áldozzák az elérhetetlen férfira, aki soha nem fogja megköszönni, hogy annyi esztendőn át hűségesen és szerelmesen kitartottak mellette.

Minden mozgásban van, minden gyorsabb, személytelenebb lett, s ezzel együtt az emberi kapcsolatok is kiüresedtek. Még a reklámokból is az zúdul ránk, hogy ha valami nem jó, akkor cseréld le újabbra, fiatalabbra, szebbre. Minden pótolható lett jobbal, szebbel, modernebbel, a tárgyak, és velük együtt az emberek is.

Szükségem van arra, hogy vágyjak egy nőre, hogy levadásszam és leigázzam, hogy mindenestül az enyém legyen. S ez igaz rád is. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél.

A férfiak sosem a sírig tartó szerelemről fantáziálnak, ennél sokkal, de sokkal realistábbak és egyszerűbbek: arra gondolnak, hogy milyen szolgáltatást kaphatnak abban a pillanatban egy adott nőtől.

A drognál is rosszabb magától a pénztől való függés. A pénz ugyanis a legaljasabb kábítószer. Kegyetlen, pusztító örvény, egyre mélyebbre taszít. Olyan mélyre, ahonnan nincs visszaút vagy megváltás. Csak pokol.

Vadul ölelkeztek, csókolóztak, nem tudtak betelni egymás testével. Mintha nem lenne holnap. Igaz, számukra talán nem is létezett holnap.

Szofival úgy érezte magát, mintha újra fiatal suhanc lenne, csak az érzékei vezérelték, nem a józan esze. Nagy ajándék volt ez egy olyan férfinak, akinek élete másról sem szólt, mint a józanságról, a tervszerűségről és a helytállásról a mindennapokban.