Bár nekem is olyan jó szívem volna, mint az anyámnak. Ő mindenkiben meglátta a jót. Én viszont olyan rosszindulatú vagyok, mint egy kígyó, ha övsömörje van.

Ha az ember nem tud nevetni meg egy kicsit farsangolni, ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor vagy már nem él, vagy szeretne meghalni.

Az imádság csak annak a megnyilvánulása, amit a pszichológusok "mágikus gondolkodásnak" neveznek, így hát nincs Isten. Ha mégis van, akkor miért jönne ide, hogy énrám vigyázzon?

Egy könyv nem is igazán létezik addig, amíg nincs belőle hangos változat. A felolvasástól a jó munka még jobbá válik, a silány pedig irgalmatlanul napvilágra kerül. Olyan ez, mintha fognánk egy erős lámpát, és az arcberendezésre irányítanánk. Akkor aztán a jó smink sem fedheti el a rossz írást.

Aki széles közönséghez jut el, aki népszerű, arról rögtön azt gondolják, hogy szar, amit csinál. Van művészi irodalom és van kommersz, a kettő között pedig a meg nem értés széles folyója.

A legrosszabb tanács, amit valaha kaptam, az, hogy ne hallgassak a kritikusokra. Szerintem hallgatni kell rájuk, mert néha olyan hibákra hívják föl a figyelmet, amik kijavíthatók. Ha homokba dugjuk a fejünket, nem fogjuk meghallani a rossz híreket, és nem változtathatunk azon, amit csinálunk. De ha figyelünk, néha rossz szokásoktól szabadulhatunk meg.

Mi felnőttek sosem emlékszünk a gyermekkorunkra. Csak azt hisszük, hogy emlékszünk rá, és ez még veszélyesebb. A színek élénkebbek, az ég magasabbnak látszik. A gyerekek folyamatosan egyik megdöbbenésből a másikba esnek. Annyira friss és erős benyomások érik őket, hogy az már-már ijesztő.

Ha az ember elég sokáig él, egy idő múlva, mire olyan öreg lesz, hogy kezdi önmagát kifigurázni, és ő meg a kortársai mindannyian kaptak már szélütést vagy szívrohamot, az emberek kezdenek kedvezően nyilatkozni róla, leginkább azért, mert átvészelte a roncsderbit. Ilyenkor kap jó értékeléseket, miután megalkotta jelentős műveit.

Egy író úgy szokta elmesélni a dolgokat, ahogyan alakulniuk kellett volna, nem pedig úgy, ahogy ténylegesen megestek.

Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerűségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.

Semmihez sem konyítok, ami fizikai szempontból egyáltalán javítana az élet minőségén. Még a befagyott vízvezetéket se tudom rendben hozni a házamban. Egyedül ahhoz értek, hogy azt mondjam, tessék, így lehet újszerűen szemlélni valamit. Lehet, hogy másnak az csak egy felhő, de nézzenek oda, nem olyan, mint egy elefánt? Az emberek pedig hajlandóak fizetni, hogy megmutassam nekik, mert ők maguk már teljesen elveszítették ezt a képességüket. Ezért fizetik az írókat és a képzőművészeket, csakis ez ad létjogosultságot nekünk, a súlyhatár fölötti poggyásznak. Madárka vagyok a civilizáció hátán.

A gyerekeket az izgatja leginkább, amit el akarnak titkolni előlük.

Ha túl sokat szórakozunk az ismeretlennel, valami rettenetes fog történni.

Szüntelenül működik a késztetés, hogy halva lássunk valaki mást. Ezt a késztetést nem érintik a civilizációs és társadalmi változások, mert az ember lelkébe rögzült, abszolút jogos emberi szükséglet, hogy azt mondhassuk, nincs semmi bajunk, ezt pedig abból ítélhetjük meg, hogy másoknak nagyon is van.

Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek. Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: "Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd." Csakhogy az írók nem növik ki.