Ha az ember elér egy bizonyos kort - úgy tizennégy éves kora körül, többnyire az idő tájt, amikor az emberi faj két fele elköveti azt a hibát, hogy felfedezze a másikat -, nos, az idő akkor kezd el valóságos idő lenni. A valóságosan valóságos idő. Nem olyan hosszú, mint annak előtte, és nem olyan kurta, mint amilyen majd lesz.

Nincsenek szellemek, törpék, démonok, csak a jó öreg félelem.

Az ember néha képes megszabadulni kínzó szellemeitől, ha egyszer sikerül elég bátorságot gyűjtenie, hogy szembenézzen velük.

Ha az ember vágyik valamire, nem érdekli, hogy az javára válna-e vagy sem.

Mint víz a csapból, a szerelem a szívből folyik, és a szívnek saját törvényei vannak.

Néha az ember nem tehet mást: egyszerűen elveszi, ami kell neki.

Több dolgok vannak földön s égen, mint a bölcselőknek lázálmában akár.

Az irodalmi műnek nem a nyelvtani helyesség a célja, hanem az, hogy üdvözölje az olvasót, azután elmondjon neki egy történetet... és amikor csak mód nyílik rá, hagyja megfeledkezni arról, hogy egy történetet olvas.

Az írás csábítás. A megfelelő beszéd része a csábításnak. Ha nem így lenne, miért kezdené olyan sok pár az estét a vacsorával, és végezné az ágyban?

Rossz ötlet csupán azért félretenni egy munkát, mert akár érzelmileg, akár a képzeletnek nem elég vonzó. Néha akkor is folytatni kell, ha az ember nem szereti, és alkalmasint akkor is jó munka születik, amikor úgy érezzük, hogy ülve kell szart lapátolnunk.

A szó csak a jelentés kifejezője; az írás még a legjobb esetben sem közelíti meg a teljes jelentést.

Az élet néha olyan véletlen találkozásokat varázsol elő, amilyeneket egyetlen író se merne lemásolni.

Nem sok tudáshoz lehet hozzájutni kockázat nélkül.

Ha az ember kapni akar, adnia kell.

Vannak alkalmak az ember életében, amikor nem valóságosak a percek, úgyhogy össze se tudja számolni őket.