Minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral.
Létezik-e pokol, vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön?
A rosszra mindig még rosszabb következik. Az ember azt hiszi, hogy már megtörtént a legrosszabb, hogy minden rémálma eggyé olvadt egy képtelen és mégis létező, valóságos borzadályban, és egyetlen vigasza, hogy rosszabb már nem érheti - ha netán volna is ilyen, az értelme megpattanna a láttán, és már nem fogná fel. De a rosszabb igenis bekövetkezik, az ember értelme nem pattan meg, és az élet megy tovább. Úgy lehet, tisztában vagyunk vele, hogy a világ nem tartogat számunkra több örömöt, hogy amit tettünk, mindörökre megfoszt a remélt haszontól, kívánhatjuk, hogy vajha mi haltunk volna meg a másik helyett - és az élet mégis megy tovább. Felismerjük, hogy a magunk felidézte pokol mélyére süllyedtünk, és mégis élünk tovább, egyik napról a másikra - mert mást nem tehetünk.
A ördög, akit ismersz, még mindig jobb annál az ördögnél, akiről fogalmad sincs.
A látomásos embereknek mindig is el kellett viselniük a gúny tüskéit.
Az igazi rémület fizikailag minden érzelem közül a legbénítóbb. Kimeríti a belső elválasztású mirigyeket, izomfeszítő szerves vegyületeket pumpál a véráramba, fölgyorsítja a szívverést, kifárasztja az agyat.
A helyi politikusok nem sokat tudnak, a helyi zsaruk jóval többet, de a helyi újság főszerkesztője mindent tud.
Ketten is csak akkor tarthatnak titkot, ha az egyikük halott.
A kollégák ostobasága egyszerűvé teszi az életet.
Válságos időkben az emberek - a vallásosak éppúgy, mint a pogányok - hajlamosak rá, hogy az ismerős, megszokott mozzanatokban keressenek vigaszt.
Az ötlet olyan, mint a náthabacilus: előbb vagy utóbb átragad valakire.
Szeretteink halála sok mindennel jár, nem utolsósorban sok munkával.
Kisvárosokban a képzelet is szűk.
A komoly hazugságokhoz fel kell készülni lelkileg, legalábbis amíg az ember fiatal.
Ha nem parancsolsz az indulataidnak, az indulataid parancsolnak majd neked.