Az emberek mindig keresik az okát az életükben történő rossz dolgoknak. Néha azonban nincs oka.

A félelemre hajlamos emberek a saját poklukban élnek.

Egyike annak a pár dolognak, amit azóta megtanultam a nemek közti alapvető különbségekről, az ez: a férfiak mindenfélét feltételeznek, de a nők ritkán.

Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, akit igazán hatalmas tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen; lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek.

A gyerekek sokkal többet tanulnak a példából, amit látnak, mint a kimondott szabályokból.

A halál néha természetes jelenség, könyörületes, mert véget vet a szenvedésnek. De túl gyakran előfordul, hogy orgyilkosként tör ránk, tele értelmetlen kegyetlenséggel, az együttérzés minden nyoma nélkül.

Így hozzuk magunkra a kárhozatot - hogy nem foglalkozunk a hanggal, ami könyörög, hogy álljunk le. Hogy hagyjuk abba, amíg még lehet.

A kíváncsiság borzalmas dolog, de emberi. Nagyon is emberi.

Azt mondják, amíg élünk, remélünk, és nincs is ezzel bajom, de én a fordítottjában is hiszek. Amíg remélünk, élünk.

A titok már csak olyan, hogy két lélek kell a megtartásához, két szempár között szeret az szökdécselni.

Egész életemben olyan voltam, amilyennek kívánták, és most, hogy feltörtem a héjamat, és normális, mindennapi emberré válok, normális, mindennapi vágyakkal és igényekkel, az csak természetes, hogy az emberek ellenkeznek.

Igazán vesztéskor mutatkozik meg a jellem, és nem győzelemnél.

A tizenéves kor az egyedüli, mikor az ember folyton a változásról papol, de a szívében úgy hiszi, hogy soha semmi nem változik.

Nem hiszek az átokban. Sem a szellemekben, sem egyéb természetfölötti dolgokban. Azt azonban vallom, hogy az érzelmeknek és az eseményeknek van egy bizonyos... eléggé hosszú életű... rezonanciájuk. Megtörténhet, hogy az érzelmek kommunikálnak egymással bizonyos körülmények között.

A felnőtté válásban az az igazán rémítő, hogy az ember fölhagy régi álarcai próbálgatásával, és egy merőben újat vesz föl.