Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz. Lehetetlen képek villannak fel néha, de ugyanakkor a körülmények és a történés egész folyamata annyira valószerű, olyan sok apró, váratlan, de művészileg tökéletesen odaillő részlet egészíti ki őket, hogy ébren ki nem gondolhatta volna az álmodó, még ha olyan művész is, mint Puskin vagy Turgenyev. Az ilyen kóros álmok mindig sokáig megmaradnak az emberben, és az amúgy is megrongált, felzaklatott szervezetre erősen hatnak.

A szegény megőrizheti vele született nemes érzületét, a koldus soha.

A szerető jámborság roppant erő, a legesleghatalmasabb, amelyhez hasonló nem terem sehol.

Nem a hatalomban van az Úr, hanem az igazságban.

Nem is képzeled, milyen paradicsomot varázsoltam volna körüled. A paradicsom a lelkemben volt és én minden virágát ide ültettem volna. Jó. Nem szerettél volna. Hiszen ez sem változtatott volna a dolgon. Minden úgy maradt volna, ahogy kívántad és én nyugton hagytalak volna. Úgy bántál volna velem, mintha a jó barátod volnék, mindent elbeszéltél volna, mind a ketten örültünk és mosolyogtunk volna és vidáman néztünk volna egymás szemébe. És így múlott volna el életünk. Ha pedig másba szerettél volna bele - azzal sem törődtem volna. Vele sétáltál és nevetgéltél volna, én pedig az utca túlsó felén a szememmel kísértelek volna benneteket... 

Van olyan eszme, amelyet, mihelyt szavakba öltözteti az ember és hangosan kiejti a száján, rettentő ostobának látja. Olyan ostobának, hogy az ember önmaga is szégyelli. És miért? Azért. Mert valamennyien olyan rosszak vagyunk, hogy az igazságot egyáltalán nem tudjuk elviselni.

Ez egy fantasztikus, sötét, modern ügy, napjaink esete, amikorra már megzavarodott az emberi szív; amikor azt a mondatot idézik, hogy a vér "felfrissít", amikor kényelemben élve prófétálnak a létről. Itt könyvízű ábrándokról van szó, a szív teoretikus izgatásáról, kérem.

Nagy embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ellen tudjon állni még a józan észnek is.

A legnehezebb az életben: élni és nem hazudni.

Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!

Véleményem szerint mindannyiunk között az a legokosabb, aki magát minden hónapban legalább egyszer bolondnak nevezi. 

Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.

Hát nem mosod le a bűnöd felét már azzal, hogy vállalod a szenvedést?

Semmi sem egyszerűbb, mint elítélni a gonosztevőt, és semmi sem nehezebb, mint megérteni őt.

A hazugság körforgásába sodródott emberek vétkeznek, és menthetetlenül elpusztulnak.