Mindennek van határa, és ezt veszedelmes átlépni, mert ha egyszer átléptük, nincs visszatérés.

Mindig úgy képzeljük az örökkévalóságot, hogy az valami eszme, ésszel fel nem érhető, és óriási nagy, óriási!

Én is elfogadom, hogy kísérteteket csak a betegek látnak, de ez mindössze annyit bizonyít, hogy másnak, mint betegnek nem jelenhetnek meg, és nem azt, hogy kísértetek egyáltalában nincsenek.

Az igazi uralkodó, akinek mindent szabad, lerombolja Toluont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt, félmillió embert feláldoz a moszkvai hadjáratban, és Vilnában egy szójátékkal elintézi az egészet! Őt igen, őt piedesztálra emelik a halála után... tehát mindent szabad volt neki! Nem, az ilyen ember nyilván nem húsból-vérből van, hanem bronzból!

Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett.

A nagy tömeg, a nyersanyag arra való a világon, hogy végül valamiféle erőfeszítés, bizonyos, eddig még megfejtetlen folyamat, a különböző fajták és féleségek keresztezése útján nagy nekifeszüléssel létrehozzon ezerből legalább egy félig-meddig önálló egyéniséget.

Igen figyelemre méltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői nagyrészt félelmetes vérontók voltak.

Az okos magatartáshoz a puszta ész nem elég.

Ha elérsz a határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél.

Teljesen kiegyensúlyozott ember alig van, ez kétségtelen, sok tízezer, vagy talán százezer között egy ha akad, és az is elég gyenge példány...

A halálraítélt egy órával a kivégzése előtt mindig azt mondja vagy gondolja, hogy ha valahol egy magas sziklatetőn kellene élnie, olyan kicsi helyen, hogy éppen csak meg tud állni, és körös-körül szakadék van, tenger, örök sötétség, magányosság, örökös vihar; ha ott, azon az arasznyi helyen kellene állva töltenie egy életet, ezer évet, egész örökkévalóságot, még az is jobb, mint meghalni most mindjárt. Csak élni... élni... élni... Akárhogyan is, de élni!

Aki két nyulat hajt, egyet sem fog.

Minden relatív, minden viszonylagos, minden csak formaság...

A kérdés most már ez: a betegség szüli-e a bűntettet, vagy magának a bűntettnek sajátos természetéből következik, hogy mindig együtt jár valami beteges folyamattal?

Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett?