Aki ránéz a képekre, és látja is, amit látni kell, az rájön, a Halál nem rettenetes és nem mindenható, hogy ezen a keserű-szomorú életfázison túl maga a Halál is elpusztul.

A rossz percek is megkeseríthetik az ember életét.

Ha az ember meglátja az igazságot, ha nem csupán hisz benne, hanem valóban átéli és megtapasztalja, hogy létezik élet a halál után, értéktelenné válik a szemében mindaz, amit addig értékesnek hitt, jelentéktelenné mindaz, amit fontosnak tartott. A tudáshoz, az igazsághoz vezető sötét, elrejtett ösvény fényes, kivilágított sugárúttá változik előtte. Ha a valóság kiderül, vége lesz az általunk ismert világnak.

A világ kiteljesedik előtte. Képtelen szavakba foglalni azt, ami eléje tárul. Úgy érzi, mintha egy hatalmas boldogsághullám kimosná a testéből és a lelkéből az évek során felhalmozódott hordalékot, a bánatszemetet, a fájdalmakat, a félelmet és a kínt; úgy érzi, hogy az örökkévalóság többé nem ígéret, hanem tény; felfogja, hogy mit kell még tennie, amíg ezt az életet éli, és mi lesz a feladata az ezután következő világokon – mert lesznek, vannak ilyen világok, hiszen a halállal semminek sem szakad vége.

Vajon van-e értelme a hatalom megszerzésének, önmagunk megvédésének, ha közben el kell adnunk a lelkünket?

Félt, mégsem akart visszatérni a régi, megszokott szürkeségbe. Rettegett, de belecsimpaszkodott az őrületbe, mert a tükörnek csak ezen az oldalán látta meg azt, amire szüksége volt: a reményt.

A tudatlanság olyan kincs, amiért sokan ölni képesek.

Mit szólna akkor, ha a tudomány lehetőséget kínálna arra, hogy megtudjuk az igazat a halál utáni életről? Akarná látni a bizonyítékokat? A legtöbb ember erre a kérdésre azonnal igennel válaszolna. Nem gondolnák végig, hogy ez a tudás örökre megváltoztatja őket, mindent más színben tüntetne fel, ami fontos volt a számukra; fényében másként értékelnék addigi törekvéseiket és céljaikat. Tegyük fel, hogy a kiderített igazság idegesítő. Félelmetes. Vajon maga meg akarná ismerni? Még akkor is tudni akarná az igazat, ha nem felemelő, hanem iszonyatos? Mi van akkor, ha nem élvezetes, hanem rettenetes? Ha legalább olyan mértékben külön, idegen és döbbenetes, mint amennyire megvilágosító?

A zene, amely valamikor megdobogtatta a szívüket, a műalkotások, amelyek megérintették a lelküket, személyes tragédiájuk után hatástalanok rájuk.

A gyermekkor és a kamaszkor vak, perzselő haragja volt ez, irányítatlan, forrongó érzelem, amely - mint a szelep nélküli tartályban gomolygó gőz - bármelyik pillanatban kirobbanhatott.

Az éjszínű tömeg eltakarta előle a csillagokat, a jövő fényeit, kilátástalanná tette az életét, de ugyanakkor vigaszt is kínált annak, aki arra vágyott, hogy lenyúljon érte a halál.

Magával még nem fordult elő, hogy az éjszaka közepén felriadt, és érezte, hogy közeleg a vég? Olyan, mint egy ezer mérföld magas árhullám. Fölénk emelkedik, sötétebb az éjszakánál, hideg, és le fog csapni ránk, elsöpör minket... Nem érzett még ilyesmit?

A feje tetejére állt minden. A rossz a jó helyére telepedett, mi pedig megvakultunk, és már azt sem látjuk, mi a különbség a kettő között.

Vége lesz az időknek, a világnak, ennek az egész kuplerájnak, amit létrehoztunk magunk körül. Az egészet össze fogják hajtani, és félre fogják tenni, mint valami molyrágta szőnyeget.

Rájött, a düh annak árt a legtöbbet, aki szabadjára ereszti magában. Megértette, hogy nagy mértékben az embertől, és nem a sorstól függ, hogy keserűségben vagy boldogságban éli le az életét; hogy a békét a megváltoztathatatlanba való beletörődés révén lehet elérni; hogy a család és a barátok adják az élet értelmét, és hogy a létezés célja a másokkal való törődés.