Néha az a legokosabb, ha hagyjuk a csudába a dolgokat.
Ahhoz, hogy az ember végérvényesen eggyé váljon a teremtőjével, egy cél felé kell tartania, amelyet úgy hívnak, halál.
A tűz, a jég, a kietlen űrön át száguldó aszteroida és a pólusok vándorlása csupán rémkép, amely arra szolgál, hogy ne kelljen tudomást vennünk a legközvetlenebb fenyegetésről.
Az agy nagy szélhámos, ráadásul kifogyhatatlan repertoárral rendelkezik.
Bűntudatot csak annak kell éreznie, aki valami helytelent tesz, és csak az a cselekedet helytelen, amelyet szándékosan követnek el.
Az idő nagy csibész. Kiszámíthatatlan. Fürge, mint a macska, és harapós, mint a kutya.
Az ártatlanok elpusztulnak, a gonoszok pedig virulnak. Az igazság ravasz, körömfont kiforgatásával nemesnek állítják be magukat, az emberek meg elveszítve a józan ítélőképességüket földig hajolnak előttük, és a rabszolgaság minden formáját hajlandóak elviselni.
Ha szerető családban nősz fel, humoros, józanul gondolkodó, a világra nyitott szülők mellett, nem szigetelődsz el, hanem egy meleg fészekben érzed magad.
Az igazság hajmeresztőbb, mint a legvadabb őrültség, ami egy megbomlott emberi elmében csak megszülethet.
Az ember nem más, mint a tapasztalatai összessége.
Vészhelyzetben a tenni akarás sürgető érzése lesz úrrá az elmén és a szíven, egy tébolyodott késztetés, amely még a rosszul elsült akciót is többre tartja a tétlenségnél.
Minél hosszasabban szemlélünk valamit, annál többet látunk belőle.
A szemet több inger éri, mint amennyit az agy fel tud dolgozni, vagyis szinte vakon botorkálunk a világban, és észre sem vesszük a dolgok jó részét, amely az orrunk előtt van. Az egyszerűségre törekszünk, holott a világ csodálatosan összetett, de ahelyett, hogy megnyitnánk előtte az elménket, szűrőkön keresztül szemléljük, hogy kevésbé legyen rémisztő.
Nem kétséges, a pokolban is adódnak olykor kellemes pillanatok. Ha másért nem, azért, hogy az ember sose felejtse, a pokol még távolról sem a legrosszabb hely, ahova kerülhet.
Attól, hogy azt hiszed, hogy nincs baj, még lehet baj.