Elérhetetlenek számunkra
a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége
kínoz folyton, az idők zúzódásában.

Ha eladod a varázslatost egy valóságosért, sosincs visszacsere.

Amikor eldobod az egót, egy egész világot dobsz el, amit te teremtettél köré. Először vagy képes olyannak látni a dolgokat, amilyenek, nem olyannak, amilyennek te szeretnéd őket. És amikor képes vagy rá, hogy megismerd az élet tényeit, képessé válsz az igazság megismerésére.

Minden ember szabad. Sorsát maga tartja kezében. Erre tanítják őket. Megtanítják arra is, mennyire helytelen ebben kételkedniük. És megtalálják a módját, hogy a kételkedőket megbüntessék. És így megy tovább, szakadatlan körben, amelyet csak a halál szakít szét.

A valóság mindig furcsább dolgokat produkál, mint a képzelet.

Az első lépés az egyik legfájdalmasabb lépés. A valóság kimondása. "Nem a pasim a felelős azért, hogy engem nem tisztel, mert ez a pasim felelőssége... Az én felelősségem arról szól, hogy én hagytam, hogy ő ne tiszteljen engem." És ez nagyon kemény mondat.

Vakon egy ember úgy lélegzik, hogy a mellkasán mázsányi kő hever. Amikor szabaddá válik, akkor a kövek lekerülnek. Valójában nem arra születtünk, hogy szenvedjünk, így a fájdalom megléte vagy ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk.

Vannak, akik nem képesek beletörődni az emberi dolgok körüli bizonytalanságba. Különös rendszereket építenek, bolond nézeteket vallanak, őrült módra értelmezik a valóságot.

Ami történik:
vízre hulló hópehely:
van is és nincs is.

Addig példálódzik a csörgősipkás
míg nevén nevezi a gyereket,
s még jó, ha csak faron billenti a
túlérzékeny,
finnyás gyülekezet.

Olyan érzés volt, mint a régi szép időkben, de közénk állt és elválasztott minket egy nagy kupac, a kimondatlan minden, amit magunk közé, a szőnyeg alá söpörtünk, s olyan magasra tornyosult, hogy már szinte az arcát nem láttam tőle.

Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.

Amikor elménket és értelmünket az igazi valóság természetének megismerésére használjuk, annak természete megváltozik (de még ha nem is, nem tudhatjuk, hogy nem változott-e meg).

A játékról szóló könyvében Jan Huizinga remek példáját adja annak, hogy a játék a valóság és a látszat világa közötti villódzás "mintha világa". Az anekdota egy ifjú apáról szól, aki belépve a szobába, azt látja, hogy négyéves kisfia egy széksor első székén ül, és "vonatot játszik". Ahogy meg akarja ölelni fiát, a kisfiú megszólal: "Ne csókold meg a mozdonyt, apu, mert akkor a vagonok nem fogják elhinni, hogy igazi!"A mozdony egy szék, de olyan, mintha mozdony lenne; tudjuk, hogy nem mozdony, és mégis úgy teszünk, "mintha" mozdony lenne.
Érdemes volna nekünk is gyakrabban belemenni ebbe a mintha játékba. Érdemes volna azt játszanunk, hogy nem félünk; hogy szabadok vagyunk; hogy felelősségteljes polgárok vagyunk; hogy megbízunk egymásban; hogy tudunk segíteni a rászorulókon; hogy fel tudunk építeni egy jobb világot; hogy halandók vagyunk; hogy örökké élünk; hogy játék az élet; hogy nem játék az élet; hogy van értelme az ember életének.

Létezik egy valóság. Az viszont... abban is biztos vagyok, hogy a valóság, az sokkal komplikáltabb, sokkal nagyobb, sokkal részletesebb, sokkal gazdagabb, mint amit mi meg tudunk élni, és sokkal nagyobb és sokkal gazdagabb, mint amiről beszélni tudunk. Olyan lények vagyunk, akik szerintem nagyon pici valóságot tudunk egyszerre bevenni. És minden pici valóság arra késztet minket, hogy felruházzuk képzelettel. Tehát, ami a mi életünk, ami a mi élményünk, az általában egy keveréke a valóságnak és a képzeletünknek.