A dolgok a maguk létében, teremtett vagy teremtetlen valóságukban vannak és csodálatosak. A mi érzékenységünk, a mi befogadásunk hibásodott meg, a mi érzékeink fogyatkoztak meg, mert a Szépséget és a Boldogságot, a Fényt csak kívül kerestük, vagy tán már nem is kerestük. Pedig az belül van és mindig belül volt, így most is belül van. Keresésünk igazolja a hiányt, a hiány tanúsítja, hogy ebben a fájdalmas világban vagyunk és élünk, de mégsem egészen ebből a világból élünk.

A filmekben látott megható jelenetek ritkán működnek az életben, egész egyszerűen azért, mert a spontaneitás jó dolog, és ha búcsúzáskor nevetni akarunk, akkor az az életben tökre odaillő, egy filmben viszont furán venné ki magát.

A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve - neveltetésünk, iskoláztatásunk révén - kész ítéletek rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában.

Nézd realisztikusan a problémákat, és félig már meg is oldottad őket.

Az emlékek szeretik megviccelni az embert. Előfordul, hogy a valóságot mutatják, de az is, hogy olyanná válnak, amilyennek mi akarjuk látni őket, és megszépülnek.

Ha a valóság kemény, unalmas és igazságtalan, akkor jobb, ha hozzászokik az ember ahhoz, ami valójában van, mint ha azért panaszkodik, hogy nem az, amire vágyik.

Életem magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha egyszerű, de igaz és egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és kellemes, s ne szoruljon diétákra s érvágasokra.

Ami megtörténhet, az előbb-utóbb megtörténik, s hogy a művészet nemcsak tükrözni, de überelni sem képes a valóságot.

A társadalom hazug és csavaros logikával próbál magába olvasztani és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér az átlagtól.

Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen.

A világ változandósága nem igazodik regulákhoz. Ami éppen előttünk van, sokszor a következő pillanatban semmivé lesz, s ami épp elkezdődött, bevégezetlen marad. Ám az ember vágyai nem ismernek határokat. Vaksin tévelyeg a szív, s a dolgok nem mások, mint csalóka árnyképek.

Csak a mesékben engedhetik meg maguknak a hercegnők azt a luxust, hogy a hercegre várjanak, aki eljön értük a hófehér paripán, és megmenti őket. A való életben saját maguknak kell kirontaniuk a koporsóból és menteni, ami még menthető.

A tények számunkra tetszetős halmaza nem egyenlő a valósággal. A valóság valami más. A tények valósága az a mátrix-világ, amelyben így vagy úgy leéljük az életünket, miközben a tények által kitermelt tápoldatban lebegünk mély kábulatban, amelyből nem lesz ébredés.

Van az életnek egy szakasza, s én a végzet és az idő bölcs rendeléséből, most élem e szakasz napjait és éveit, mikor minden lehull rólunk, hiúság, önzés, hamis becsvágy és álfélelem, s már nem akarunk mást, csak a valóságot, akármilyen áron szerezzük is meg.

Sokszor eltűrjük, hogy rosszul bánjanak velünk, csakis azért, mert annyira szeretnénk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket, hogy azért bármire képesek vagyunk. Nagyon fáj, amikor rájössz, hogy nem számít, milyen keményen próbálkozol, vagy mennyire szeretnéd, hogy ez bekövetkezzen, az emberek egyszerűen képtelenek elfogadni olyannak, amilyen vagy. Azután megutálod azt az időszakot, amelyet arra vesztegettél, hogy megpróbáltál megfelelni másoknak, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi lehet benned annyira visszataszító, amitől még csak el sem tudták játszani, hogy szeretnek.