Van lehetőségünk
Tetten érni a folyamatot
Mikor a színen a lényeg átsajog,
Látni, láttatni, hogy élet, halál
A pillanat szarvhegyén dől vagy áll.
Elmenni kevés, bennragadni sok,
Emberré az tesz, ha megszólalok.

Csontig vetkőztem, beengedtelek
bordáim közé, lásd magad,
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,
hogy te is milyen messze vagy.

Ha majd foltozott álmainkat,
lelkünk minden fehérneműjét
idegeinkre teregetjük,
mi marad meg a szerelemből?

Valami, aminek, ha tetszik, ha nem,
a része vagy, feltartóztathatatlanul és egyre
sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.
Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt
tartani, rendezni legalább a saját
gondolataidat, érzéseidet, képzeletedet,
önuralommal, tiszta fehérneműben
várni a várhatatlant.

Azért, mert letudtad a nagyobbik részét,
ne hidd, hogy ajándékba kapod a végét.

Ha megkönnyebbülést ez a nap sem hoz,
előbb-utóbb felnősz a feladathoz.

Vannak dolgok, amiket meg tudsz fogalmazni, ott vannak benned készen, letakarva, kimondani mégsem tudod. Mintha attól tartanál, hogy ha kimondod, elveszíted őket. Hogy a szó elrontja, s csak a kis részét, csak a halvány mását képes láttatni annak, amit érzel, gondolsz.

A boldogság, az öröm, a jó érzés tere és ideje benned van. Kicsit nő túl a bőrödön, azon az egy-két méteren belül van, amit mindenhová magaddal viszel, ahol azzal, hogy lélegzel, te kevered magad körül a levegőt. Ha dohányzol, amikor kifújod a füstöt, láthatod a kiterjedését. Kételkedj. Hajolj le, essél önmagadba. Ne akard folyton ott kezdeni, ahol a többiek.

Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen.

Miért vagyok magyar? Ez egy kérdés. Most. Üljünk le! Először azért, mert az anyám, az apám, a nagyszüleim, minden ősöm és rokonom, ameddig az emlékezet elér, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgár volt. Másodszor azért, mert Magyarországon, magyar családban, magyar állampolgárnak születtem. Harmadszor azért, mert a szüleim, a rokonaim, a tanítóim, tanáraim, az evangélikus papok, magyar falvakban, városokban, magyar nyelven, a magyar föld, a magyar történelem, a magyar kultúra ismeretére, szeretetére, őrzésére, művelésére neveltek, amely része, szerves része az európai kultúrának, az emberiség kultúrájának és történetének. Negyedszer azért, mert amikor már én magam is megértettem, akkor elfogadtam, megvallottam, vállaltam, részemmé, készségemmé, öntudatom meghatározó bizonyságává tettem, hogy magyar vagyok. - Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.

A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált "intézmény". A legfontosabb, a "döntő" hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik.

Minden irányból, mindig egyetlen pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyanoda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez. Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna.

"Végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit" - mondja J. P. Sartre. - Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam "csináltam" magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.

A gyávaság erkölcsileg többet rombol, mint egy vesztes háború. A gyáva végül teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el. A vesztes háborúból, ha a gerinc nem törött el, új, győztes nemzedékek születhetnek.

Sok időt elfecséreltél. Lustaságból, gyávaságból, gyámoltalanságból, ostobaságból. Erősebb akarattal, céltudatosabban kellett volna élned. Nem folyton óvatoskodni, várakozni, lemondani. "Lemondani tudni a legnagyobb adomány" - ez mindig eszedbe jutott, ha valami nem sikerült. Aki ezt a bölcsességet kitalálta, az is menekült, vigasztalni akarta magát, mentséget, magyarázatot keresett. Erényt akart kovácsolni a kudarcból. Nem rossz. Úgy kellett volna, úgy kellene fordulni mindig, hogy a dolgok, mi több, a gondolatok, az érzések fényesebb oldala látszódjék, az a felük, ahová odasüt a nap. Merthogy valahová mindig odasüt, az biztos.