A fénykép az egyik legerősebb fegyver a világon, mert az emberek hisznek a fényképeknek, pedig azok hazudhatnak még akkor is, ha nem manipulálják azokat. A fényképek féligazságokat hordoznak.

A valóság néha olyan filmre hasonlít, amit nincs is kedvünk megnézni.

Múlt nélkül nincs jelen; minden
dolgunk egységes folyamat,
s ugyan mit tudhat mondani,
aki belőle kiszakadt?

Az ember egész életében csak várakozik. Várja, hogy megszülessen, aztán várja, hogy meghaljon. Sorban áll, és vár, hogy vécépapírt vehessen. Sorban áll a bankban, és várja, hogy megkapja a pénzét. Ha pedig nincs pénze, még hosszabb sorokban vár, csak nem a bankban. Várja, hogy alhasson, és várja, hogy felébredjen. Várja, hogy megházasodhasson, aztán várja, hogy elválhasson. Várja, hogy essen az eső, aztán meg hogy elálljon. Várja, hogy ehessen, aztán hogy ehessen újra. Várja, hogy sorra kerüljön egy csapat őrült közt, s közben azon tűnődik, vajon ő is megőrült-e.

Az emlék puha, mint a gézpárna, semmit sem ér a gyönyörű, halálos, pengeéles valósággal szemben.

A valóságot csak a tudat képes megváltoztatni. Erre jöttem rá. Ahhoz, hogy a dolgok megváltozzanak, nem kell hozzájuk nyúlni, csak másként kell nézni őket. Nem kell ehhez semmi, csak annyi, hogy egy pillanatra másképp essen a fény a felületre, és láthatóvá váljék a tükör mögötti írás. Egyszer csak előtted van, és alig hiszed el, hogy eddig nem vetted észre.

A létezés türelmesen vár. Amikor azt látja, hogy magad próbálkozol, ő nem szól bele - csak vár. Akár a végtelenségig is várhat, hiszen a létezésnek nem sietős. Ő maga az örökkévalóság. De abban a pillanatban, hogy már nem küszködsz tovább, hogy felhagysz minden erőfeszítéssel, az egész létezés megindul feléd és beléd hatol. Ekkor először kezdenek el megtörténni a dolgok.

Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt-féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerű. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyűjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik.

Közönségesnek nevezzük az esetleges valóságot, melyen nem fedezünk fel pillanatnyilag sem a természetnek, sem a szabadságnak valamely törvényét.

Sokkal érdekesebb bizonytalanságban élni, semmint olyan válaszokat tudni, amik talán nem is igazak.

Az ember nemcsak végig-cselekszi, végig-beszéli és végighallgatja az életet, hanem végig-álmodja is. Mindennek alján gomolyog az álom. S ez éppen úgy élet, mint a cselekvő, a beszélő, a hallgató valóság.

Az álmok - olykor - erősebbek a valóságos élet kényszereinél.

Az álmok igazak, míg tartanak, s vajon nem álomban élünk-e mind?

Az emberi létet három félreértés keseríti meg. A "bárcsak újrakezdhetném", a "nem tehetek róla" és az "úgyis mind meghalunk". Mindhárom kétségekből fakad: az elsővel a saját teremtő erőnkben kételkedünk, a másodikkal megkérdőjelezzük a bizalmat, és minden felelősségvállalást elhárítunk, míg a harmadikkal egyenesen lemondunk önmagunkról: megássuk a saját sírunkat és élve eltemetkezünk. Már most, jó előre.